Az ember csak kapkodja a fejét: mi folyik itt? Mi történik ebben az országban? Az rendben van – rendben van? -, hogy az állam maffia-szerűen működik (via Magyar Bálint), az is, hogy ez a maffia-szerű állam lényegében mindent maga alá gyűrt, nincsenek már sem fékek, sem ellensúlyok. Abba is beletörődtünk, hogy a magyar társadalmat a propaganda-gépezet simán legázolja; nincsenek kérdések, nincsenek komoly ellenállások, illetve, ha vannak, azokat könnyű technikai gyakorlatokkal végzi ki a végrehajtó hatalom. Így aztán azt is simán lenyelte mindenki, hogy a korrupció olykor kigördül a nyilvánosság elé, mint ahogy az sem zavarta meg a nyugalmat, hogy eljárás alá vont fideszes politikusok nyugodtan szavazhatnak törvényekről az országgyűlésben. Miért ne dönthetnének a börtön árnyékában arról, hogy milyen szabályok között kell nekünk élnünk?
Voltaképpen az Európai Unió is szépen tudomásul vette – mostanáig; mostanáig? -, hogy van itt ez az ország, meg neki egy miniszterelnöke, kicsit másként működik, mint ahogy azt a közösség elvárja tőle, de hát Istenem, ha a magyaroknak jó… Márpedig, látható, a magyaroknak jó; őket nem nagyon érdekli, hogy becsapják őket, nem zavarja, hogy egy szűk réteg több mint látványosan gazdagodik, nincs bajuk azzal, hogy a kormánypárt kezére jutott minden, aminek pedig nem ott lenne a helye. Mindközönségesen: a magyarokat nem különösebben emészti, hogy nincs szabadságuk, nincs demokrácia.
Na, de mi van most? A hatalom simán lábon kihordta, hogy immár nem pusztán parlamenti soraiban voltak egyesek óvatlanok és mohók, hanem a kormány tagjai között is akadt lebukott. Szívem szerint többes számban írtam volna, hisz aligha hihető, hogy egy igazságügyi államtitkár magányosan garázdálkodott, de példásan összezártak előtte, másként: zárták ki a klubból – persze, amíg kellett, ő is szavazott a T. Házban (tegyek ide is egy kérdőjelet?) – és tették őt páriává. Hetekig kavargott ugyan a hullám, de igazában csak körülötte, és akkor sem tudtuk, végül kinek volt az érdeke, hogy az ügy nyilvánosságra kerüljön. Mindegy: rendszerhibának tekintettük, valamelyik szereplő óvatlanságának, esetleg egyéni leszámolásnak, de semmiképp sem olyannak – már megint nem -, ami megrengeti a rezsimet. Túljutottunk rajta, nincs már rajta fogás, bármennyire is szeretnénk. Erre tessék: váratlanul, szinte a semmiből, elindult a következő hullám. Újabb titkok, lehallgatási jegyzőkönyvek szivárogtak ki, nyilván nagyon is tudatosan. És itt már nem működik a maffia-logika, vagy ha igen csak nyakatekerten. Vajh kinek az érdeke volt, hogy nyilvánosságra kerüljenek Völner, vagy Schadl fenyegetései? Hogy bizony ők le tudnának buktatni legalább felszáz képviselőt, vagy ha kell, hát beszélni is fognak? Lehet-e a kormányfő érdeke, hogy – ha már így történt , minél mélyebbre nyomassa a szereplőket? Vagy: ki akar itt leszámolni, és kivel?
Lassan egy hete másznak ki az újabb és újabb szaftos részletek – belekeverve a miniszter asszonyt is, akinek már rég nem szabadna miniszter asszonynak lenni -, ugyanakkor mégsem történik semmi. A kormány, mintha mi sem történt volna, halad a maga maffia-útvonalán, az ellenzék pedig… Tényleg: az ellenzék mit csinál?