A fűtés és a közlekedés égés- illetve bomlástermékei miatt a levegő tele van olyan apró por- és koromrészecskékkel, amelyekkel a szervezetünk mérteproblémák miatt nem tud mit kezdeni. Ilyesmivel az evolúció évmilliói alatt nem találkoztunk, ezért nincs is ellene védekező mechanizmusunk. Ha az összefoglalóan PM10 és PM2,5 néven emlegetett szennyezőanyagok bekerülnek a tüdőnkbe, onnan – szemben mondjuk egy földút porával – nem tudnak semmilyen biológiai automatizmus révén kijutni, tehát odabent fejtik ki kevéssé áldásos hatásukat. Ezért határoz meg – például – az Európai Unió határértéket a szóban forgó részecskék koncentrációjára: nincs más ellenszer, akkor nem létezik más módja az egészségünk megvédésének, csak ha emberlakta helyeken kevesebb van belőlük, mint ami már rövid távon is bizonyítottan egészségkárosodást okoz.
A fejlett világban a légszennyezéshez köthető légzőszervi, szív- és keringési betegségek számítanak a leggyakoribb haláloknak. Magyarország viszont immár több mint tíz éve úgy tesz, mintha ez a kockázatforrás egyszerűen nem létezne. Nem csak a tartós határérték-túllépéssel, de az emiatt kapott uniós figyelmeztetésekkel és büntetésekkel sem törődünk. A levegőminőség-mérő hálózatunk ritkás és rosszul működik: a mérőautomatákból kevés van, nem a valós szennyezést mérik (például azért, mert egykori ipartelepek mellett, és nem közlekedési gócokban állnak), jelentős hányaduk nem üzemel. A fűtési megoldásaink legendásan korszerűtlenek, 600 ezer háztartás (1,8 millió ember) fűt ma is szilárd tüzelőanyaggal. Körülbelül hárommillióan laknak/lakunk olyan területen ahol az év nagy részében belégzésre alkalmatlan a levegő – és ezek még a mostani rezsiválság előtti adatok.
Évi 13 ezerre teszik azok számát, akiket emiatt idő előtt elveszítünk, és több százmilliárdosra becsülhető a csatlakozó betegségek közvetlen egészségügyi költsége. Az oktatásügy rendezése után a levegő tisztában tétele lenne a magyar állam legbiztosabban megtérülő befektetése. A hangsúly az igemódon van: lenne.