Csak két autó áll a csanálosi határátkelő sorompójánál, egy viseltesebb kis kupé, és a mienk. Dolgozni kelünk át, még az árstop kivezetése előtti napokban, azt kutatva: vajon honfitársaink ott sorakoznak-e a túloldalon, ha drágábban is, de legalább benzinhez, dízelhez jutva.
Útdíjat kell fizetni, akkor is, ha csak tíz kilométert autózunk tovább, s autópálya a közelben sincs. Ügyes, mondaná erre nagyapám, akinek ügyeskedése legfeljebb abban merült ki hajdanán, hogy apránként, a bőrből varrott munkástáskájában hordta haza a neki járó tűzifát a bányából, ne kelljen fuvarost fizetni az egyszeri szállításért.
Ezerötszáz az útdíj, nekünk kilométerenként százötven forint, végül is nem sok pénz manapság, lassan egy tojás ára. A benzinkutaknál nincsenek sorok, de ha már itt vagyunk, beugrunk egy szupermarketbe, megnézzük, hol tart errefelé a cukormizéria. Egyáltalán: van-e itt bármilyen mizéria, vagy megy szépen minden a maga medrében, ahogy mennie kell. Legalább négyféle gyártót találunk, köztük az egyetlen magyart is, ami amúgy osztrák. Laktam olyan városban, ahol volt cukorgyár, az aurája megmaradt még azt követően is, hogy ízekre szedték, és dobozokba becsomagolva eladták az egészet Kínába. A tőke már csak ilyen, nemcsak az üzemet szünteti meg, de annak lehetőségét is, hogy az itt hagyott falak között új konkurencia éledjen, piacot rabolva a nagy szeletből. Laktam cementgyárral szomszédos faluban, ez történt azzal is, szétkapták, elhordták, romjain nem éledt újjá semmi jelentős, miközben milliókat nyeltek el az ide tervezett, soha meg nem valósuló elképzelések. De legalább a levegő tisztább, és a bükki fákon sem ül mészkőhártya, cementpor, elfogva a levegőt is a levelektől.
A boltban nem volt harc a cukorért. Nem úgy, mint manapság mifelénk, ahol egy-egy polcon csak az üres, széttépett csomagolópapírok meredeznek, itt-ott a kifolyt, kipörgött kristályszemekkel, amik kacskaringós patakokat képeznek a gondolák között. Egy barátom szerint a boltok új játékot űznek a cukorral: kitesznek egy raklapnyival, aztán otthagyják a romokat, hadd lássa a nép: ha most nincs is, de korábban legalább volt.
Szinte csak magyar szót hallani, s legfeljebb a tónusokból tudjuk megkülönböztetni, ki az aki itt él, és ki az, aki csak átruccant ide. Állunk sorban a pénztárnál, előttünk egy szikár asszony a még szikárabb férjével. Négy nagy zsák cukrot pakolnak fel a szalagra, majdnem fél mázsa. Megszólítom őket, ugye, milyen jó, hogy itt legalább lehet kapni, nincs korlátozás. Furcsán néznek. Kiderül: helyiek, s méheket tartanak a lankákon, azokat kell most etetni a cukorral. Egy kiló átszámítva ötszáz forint, ilyen árak mellett drága lesz a méz – mondom az asszonynak. Az arca el is komorul azt feleli, errefelé alig tizenkét-tizenhárom lejért lehet eladni egy üveg mézet, két kiló cukor ára az. De nincs más választás, túl kell élni a telet. A méheknek, és nekik is.