Utolsó csatlós szerepben jók vagyunk. Országunknak ebben régi tapasztalata van. Ugyan nem állítható, hogy bármikor túl jól jöttünk volna ki az ügyből, de végül is gyakorlat teszi a mestert. Valamint járt utat a járatlanért el ne hagyj. Továbbá ismétlés a tudás anyja. Egyszer csak sikerül. Ha nem most, hát legfeljebb pár évtized múlva újra megpróbáljuk. Majd csak akad akkor is egy vezér (ld. még nemzetvezető), aki erre teszi föl az életét. Pontosabban a miénket, de ez elhanyagolható különbség, hiszen egyek vagyunk.
Az utolsó csatlós tipusú vezetőnek különleges tehetsége kell, hogy legyen. Nem könnyű csalhatatlanul felismerni, ki mellett kell csatlóskodnia ahhoz, hogy abból csak a blama legyen biztos, és évekig nyögjük a következményeit. Annak idején pl. Németország csatlósaként mindkét követelményt: a szégyent és a pusztító következményeket is sikerült maradéktalanul produkálni, de sajna arrafelé már hiába kereskedünk. Németország nem létezik, lásd erről Schmidt Mária szíves közlését, illetve a miniszterelnök megengedőbb megfogalmazását, amely szerint létezik ugyan, de multikulturális és liberális, pártjai a kereszténydemokratákat és keresztényszocialistákat is beleértve az egyetlen szívünk csücske-AfD kivételével mind baloldaliak. Aminél még az is jobb lenne neki, ha nem létezne.
Így aztán más csatlóstartót kellett keresni. A „csatlós” eredeti középkori jelentése szerint az ura lovát kantárszáron vezető lovász, aki olykor a fogat előtt szalad. Persze nem vagyunk a középkorban, ezt nem kell szó szerint venni, de nem árt, ha a csatlóstartónak van valamije, ami nekünk nincs, legalább lova vagy fogata. Esetleg olaja és földgáza, amitől első látásra úgy tűnik, megéri a csatlóskodás.
Persze később kiderülhet, hogy dehogy. Horthy-Magyarország sem kapta vissza az elveszett területeket, Orbán-Magyarország sem kapja olcsóbban a gázt, a keleti nyitásból eddig inkább a keletieknek volt hasznuk. De legalább sikerül a csatlóstartón túl szinte mindenki mással összeveszni. Gondoljunk csak Sancho Panzának, a világirodalom első csatlóshősének kalandjaira a szélmalomharcos Don Quijotéval.
Ahogy Sanchót, úgy a többi híres irodalmi csatlóst sem csupán az érdek vezeti, még ha az irodalmon kívüliek szeretnek is nemzeti érdekre hivatkozni. Ám elég nehéz volna pl. Kirill pátriárka jóllétét elsődleges nemzeti ügynek feltüntetni, és a Bolsonaro iránti rokonszenv vagy az összes európai szélsőjobb párttal kialakított intim közelség sincs szoros összefüggésben a magyarok boldogságával. Lehet, hogy „pragmatikus”, „érdekközpontú” külpolitikának indult, de az érdekházasságból szerelmi lett.
2014-ben még azért keresztelték át a külügyi tárcát Külgazdasági és Külügyminisztériumnak, hogy ezzel is jelezzék: kapcsolatainkat nem az elvi, hanem a gazdasági szempontok határozzák meg. „Nem követjük azt a külpolitikát, ami mindig az értékek kérdését állítja középpontba a szövetségi rendszeren kívül” -oktatta Orbán a nagyköveteket. „Mi nem azt nézzük, más országban milyen a demokrácia helyzete vagy a politikai berendezkedés, hanem azt, hogy Magyarországnak milyen előnye származhat.”
„A befogott orr” külpolitikáját, ha nem is jó szívvel és szájízzel, de még hasznosnak is lehetne találni, amennyiben tényleg csupán gazdasági kapcsolatokat ápolnának. Csakhogy már rég nem befogott orról van szó: Orbánék beleszippantottak a tekintélyelvű partnerek országainak levegőjébe, és üdítőnek találták, jó nagy slukkokat szívtak belőle. Az is lehet, nem véletlenül keresték épp náluk a remélt gazdasági hasznot. Már nemcsak eltekintenek a demokrácia szempontjaitól, hanem meg is védik, egyenesen ünneplik hiányának durva jeleit. Nem szavazzák meg a kínai emberi jogi drámák elítélését, (hiába az államtitkárság, az üldözött keresztények védelme Kínára, Törökországra, Azerbajdzsánra és más barátainkra nem vonatkozik), viszont aláírják a Türk Tanács állásfoglalását, amelyben a „béke és stabilitás” véres helyreállítását üdvözlik a testvéri Kazahsztánban.
Az eminens csatlóst soha nemcsak a remélt zsold, hanem a szerető azonosulás, a gazda csodálata is mozgatja. Gondoljunk csak az Asterixet hűen kísérő Obelixre, vagy a Gyűrűk Urában Csavardi Samu őszinte csatlósi ragaszkodására Zsákos Frodóhoz.
A mi Obelixünkre vagy inkább csavaros eszű, pávatáncoló Csavardi Samunkra nem lehet panasz. A Zsákosok zsákja nagy vonzerő. Nemcsak az ukránok honvédelmét utáltatja meg az orosz trollokat is megszégyenítő sajtójával, de a maga és tartója politikai ízlésének megfelelő partnereket is keres. Kockáztat is: már nem is az utolsó csatlós, hanem a korai első csatlós szerepére jelentkezik, olyankor, amikor a gazda sikere még korántsem biztos. Néha rajta veszt, néha nem. Bolsonaro és LePen nem jött be, legutóbb Trump sem, Netanjahu most igen.
A feje fölött összecsapó válsághullámok között ez a remény tartja életben. Hátha győz Putyin, hátha legközelebb nyer Trump, hátha változnak az Unió erőviszonyai.
Addig szalad a választott fogat előtt, fogja a lovak kantárszárát, hátha célba érnek. Mi meg lemaradva bámulunk: hová megy? Kinek szolgál? Mibe rángat megint?
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.