Nem voltam jól, s ilyenkor a séta mindig jót szokott tenni, pedig az eső szakadt. Nem bántam, esőben sétálni szeretek, a természet részének érzi magát az ember olyankor, szóval esett, én pedig sétálni mentem, s éreztem, hogy a város megtelt az ég illatával. A Király utcán mentem lefelé, gondoltam, lemegyek a Dunához, úgyhogy a körútra érve jobbra fordultam, hogy az Oktogon felé kerüljek, nem voltam jól, ilyenkor a széles terek segítenek.
Bandukoltam magamba merülten, s amint felpillantottam, ezt a feliratot pillantottam meg: FRISS CSÖCS. Egy üzlet kirakata elé tették ki ezt a feliratot, ami, bevallom, meglepett, pedig szeretem azt hinni, hogy a magyar társadalom engem már nem képes meglepni semmivel. Nahát, gondoltam, már itt tartanánk? Már ilyen szabadon lehet hirdetni a szolgáltatást? Hát jól van, nyugodtan bele aztán, valamiből meg kell élni, s ha ezzel a felirattal lehet az ügyfelet be- és elcsábítani, akkor tessék csak, engem nem zavar, sőt, elővettem a jegyzetfüzetemet, s azt írtam bele: „Friss csöcs címmel megírni a Népszavának csütörtökre”.
De kíváncsi lettem aztán a meghirdetett termékre, úgyhogy közelebb mentem a felirathoz, akkor láttam, hogy egészen másról van szó, mást hirdetett az üzlet, csak egy ételszállító robogó a folytatást kitakarta. Ez volt a reklámtáblára írva: FRISS CSÖCSERE. A csőcsere egy szoláriumban történt, a nagy okos fejemmel ezt gyorsan összeraktam, mivel a hirdetményt egy szolárium elé rakták ki. Aha, gondoltam, ezek szerint egy szoláriumban az ügyfelek számára nem mindegy tehát, hogy friss avagy régi csővel barnítják magukat, nahát, ezt sem tudtam eddig, de hát mindig tanul az ember.
Ballagtam tovább, az Oktogonnál lefordultam balra, és a Duna felé vettem az irányt, a bőrkabátomat fázósan húztam össze, s közben ezek a sorok jutottak eszembe József Attilától: Tudtam, hogy ősz lesz s majd fűteni kell, / de nem hittem, hogy itt van, ily közel, / hogy szemembe néz s fülembe morog. Ebből már tudtam, hogy jó ötlet volt sétálni egyet, mert ha József Attila idézetek kezdik megtölteni az agyamat, akkor az annak a jele, hogy tisztulok belül.
Aztán gondoltam egyet, s eszembe jutott, hogy megnézem József Attila szobrát a Parlament mellett, már hetek óta nem láttam, pedig rendszeresen meg szoktam látogatni – múlt héten a Ferenc téri szobrához ballagtam el, mondtam neki pár vigasztaló szót, de nem használt. Ugyanolyan szomorúan nézett, ahogy szokott.
A Parlamenthez érve kicsit megálltam, hogy kifújjam magam, s ekkor megütötte a fülemet néhány angol turista beszélgetése, el voltak ragadtatva, de nem az ország házától, hanem az egyik zászlótól.
– Azért ez tisztességes dolog, hogy a Parlamentre kitűzték az ukrán zászlót! – mondta az egyik angol, s a szavaira meglepve kaptam fel a fejemet. Nahát, igaz volna? Tényleg kitették az ukrán zászlót?! Felnéztem, s mit láttam?
A kék-sárga székely zászlót. Aha, az angolok az ukrán színeket azzal tévesztették össze. De nem szóltam nekik.
Hadd higgyék, hogy mi ilyen tisztességes nemzet vagyunk.