Ízlelgessük most egy kicsit azt a közlést, hogy „a Nemzeti Hauszmann Program feladata visszaadni az embereknek a Budavári Palotanegyedet”, és ezért „az előttünk álló években a hauszmanni örökség újabb darabjait szolgáltatjuk vissza a nemzetnek, és soha többé nem engedjük, hogy elvegyék tőlünk”. Ízlelgessük, mert Madaras Bence várkapitánysági vezérigazgató (miért nem egyszerűen várkapitány?!) kijelentése még a kényszerű anyanyelvünkké lett fideszes újbeszélben is sajátos zamattal bír.
A kiinduló helyzet imígyen festett: a budai Vár palotanegyedében működött a Várszínház, a Magyar Nemzeti Galéria, a Budapesti Történeti Múzeum és az Országos Széchényi Könyvtár. Csupa közszolgáltató, szabadon látogatható kulturális intézmény, pre-NER aggyal az ember azt gondolná, ha valami a nemzeté, hát az ilyesmi hétszentség, hogy az. Az elmúlt években viszont sikerült kihozni belőle a következőt: a Várszínházat hozzácsapták a miniszterelnök irodájához, sőt most már a Karmelita irodaház előtti utca sem átjárható. A Budapesti Történeti Múzeum afféle cafrangként lóg a rekonstruált Szent István termen, a Nemzeti Galéria deklaráltan a kiköltöztetésre vár – majd ha elkészül új épülete a Ligetben -, az Országos Széchényi Könyvtár pedig most éppen nem, de attól még semmittevésbe bénultan lesi a jövőt.
Egyszóval: mit is tetszettek eddig „visszaadni” a nemzetnek? A miniszterelnök úr szeparéját meg egy iparművészeti termékkatalógus egy az egyes replikáját? És mi a terv? Hogy a miénk lesz a József főhercegi palota, a Honvéd Főparancsnokság, a Vöröskereszt Székház, a Pénzügyminisztérium vasbeton másolata és legújabban a Hadtörténeti Múzeumból ácsoldandó minisztérium is? Hát ez igazán nagyszerű: ahogy én ezt a nemzetet ismerem, épp erre vágyott a befizetett adójából. Csak nehogy a végén még ezt is elvegyék tőlünk.