A közelmúltban megjelent Akarom én ezt? című írásában Márfai Péter volt országgyűlési képviselő (MSZP) azt javasolja, hogy az MSZP, a DK és Párbeszéd álljon össze egy baloldali erővé.
A levezetés logikája sok szempontból helytálló. Az ellenzéki erők szétszabdaltsága ugyanis valóban súlyos probléma. Ahogyan Orbán Viktornak annak idején sikerült egységesítenie a fragmentált jobboldalt, úgy a baloldalon mintha minden pólusért komoly vetélkedés folyna (a liberális pólusért harcot vívott a Liberálisok, később az Együtt, majd a Momentum egy kis DK-s ízesítéssel, a zöld póluson ott van az LMP és a Párbeszéd, a szocdem pólusért megy a harc a DK, az MSZP és a progresszívebb baloldaliak esetében a Párbeszéd között). Egy 5 százalékos küszöb mellett és a Fidesz által meghekkelt választási rendszeren belül ez a széttöredezettség tényleg óriási előnyt biztosít Orbánék számára.
Valóban túl sok a párt, ám e sokaságból logikailag számos dolog következhet, a pártfúzió vagy a pártszövetség ezek közül csak az egyik irány. Következhet az, amire most épp a DK, de máskor az épp aktuálisan domináns párt törekszik, hogy az egységesedés gyakorlatilag azt jelentse: a többi kisebb erő vagy beolvad a nagyobba, vagy megszűnik. Ennek a spektrumnak a másik végén van az egylistás és koordinált indulás, jobb esetben előválasztással kombinálva. E téren éppen a Párbeszéd volt az, amely Karácsony Gergellyel az élen megalakulása óta folyamatosan és következetesen propagálta mind az ellenzéki együttműködést, mind az ellenzéki vetélkedés kezelése érdekében az előválasztást. Eddig egyetlen alkalom volt, amikor a Párbeszéd szava meghatározó lehetett: a 2019-es önkormányzati választás. Akkor meg is történt az előválasztás és a fegyelmezett közös indulás, és éppenséggel ez volt az egyetlen komolyabb választási verseny, ahol győzött az ellenzék.
A Párbeszéd a józan paraszti ész és a választási matek talaján állva továbbra sem látja, hogy az előválasztás + együtt indulás formulának mi lenne az alternatívája. Nézzünk szembe a valósággal. Azt, hogy egy tömbben kell indulni, mára már szinte minden párt kiszámolta. Ám ezt az aktuálisan nagyobb pártok mindig úgy képzelik, hogy a kisebbek álljanak be mögéjük, sőt: leginkább olvadjanak be és adják fel önállóságukat. Ez egy szűklátókörű hatalmi játszmában akár logikusnak is mondható, távlatilag viszont leginkább azt eredményezi, hogy az ellenzéki erők arányaiban túl sok időt fordítanak a vetélkedésre, túl későn kezdenek kampányolni, és akkor sem igazán tudnak fellépni teljesen egységesen. Pontosan ezt láttuk a legutóbbi választáson. A nulladik pont tehát nem lehet más, mint hogy mindenki tegye fel őszintén a kérdést: mi a prioritás? Mi az a játék, amelyet játszunk? Mert vagy önmagunkat építjük, és a „házon belüli” versengés a fő cél, vagy a kormányváltás. A kettő nem lehet egyszerre!
Vízió nélkül nem megy. A mostani bukás másik tanulsága, hogy nem elég az Orbán, takarodj! Vízió kell, és relatíve egységes mondanivaló, amelyet el is mondunk. (Márki-Zay Péter mögött például volt egy elég jól sikerült zöldbaloldali program, csak épp erről sohasem beszélt, mert nem azonosult vele.) Nem elég tehát pusztán összerakni a pártokat, kell, hogy legyen elképzelés arról, milyen világot szeretnénk.
A Párbeszéd egy baloldali zöld párt. Ebben nincs semmi különleges, hisz a legtöbb európai zöld párt magától értetődően baloldali. Ám ez nem csak egy kulturális „feeling” vagy valami történelmi hovatartozás. A zöldpolitika alapja szervesen összekapcsolódik a baloldali politika alapjaival. Hiszen mit mondanak a zöldek? Azt mondják, hogy a bolygón rendelkezésünkre álló erőforrások nem végtelenek. Épp ellenkezőleg. Ezért védeni kell őket, és fenntartható módon kell gazdálkodnunk, élnünk. Nem ez történik. Márpedig a túlhasználat, a túltermelés, a túlfogyasztás elkerülhetetlenül szűkösséget hozz létre. S ahol véges erőforrások vannak, ott a legfontosabb kérdés az elosztás kérdése. Amikor az elosztási rendszerek alaplogikájáról, méltányosságáról, igazságosságáról, szolidaritásról beszélünk, akkor egyértelműen egy baloldali eszmevilágban vagyunk lehorgonyozva.
Rendszerkritika. Még egy dolog következik ebből. Nevezetesen az, hogy a zöldpolitika nem tud más lenni, mint rendszerkritikus. És miután az uralkodó gazdasági, termelési és elosztási rendszert úgy hívják, kapitalizmus, nem tud más lenni, mint kapitalizmus-kritikus. A zöldpolitika nem abban merül ki, hogy szeretjük a fákat, megvédjük a cuki állatokat és kevesebb nejlonzacskót használunk. A zöldpolitika ott kezdődik, hogy kimondjuk, a jelenlegi gazdasági rendszer és az ebből fakadó ideológiák fenntarthatatlanok, távlatilag nem képesek működni egy olyan bolygón, ahol végesek az erőforrások!
Ebből rengeteg minden következik. Nem utolsósorban az, hogy szinte mindenen változtatni kell ahhoz, hogy fenntartható módon éljük: át kell alakítani a szemléletünket, a gazdaságunkat, a termelési rendszereinket, a technológiáinkat, a fogyasztási szokásainkat, az életformánkat – és mindehhez nem pusztán technikai innováció kell, hanem egy igazságos és fenntartható elosztási rendszer. Ezért szoktam mosolyogni, amikor heves fiatal barátaim azt mondják, hogy a zöldek nem elég radikálisak – hiszen a fentieknél mi lehetne radikálisabb?
Amúgy a zöldgondolkodás új fogalmi keretet is ad, amely sokkal jobban leírja a ma valóságát, mint a klasszikus baloldal alapvetően a XIX. században kialakított fogalmi készlete. A baloldal néhány kulcskategóriája, mint a szolidaritás vagy az igazságosság helyett/mellett a zöldpolitika például az ökológiából kölcsönzött egymásrautaltságot emeli ki. Az egymásrautaltság azt fejezi ki, hogy egy olyan összetett ökoszisztémában, de akár társadalmi rendben, amelyben élünk, a puszta fennmaradás érdekében egymásra vagyunk utalva. Nincs egész a részek megfelelő működése nélkül. Ez az alapvetően horizontális és hierarchiát leépítő elképzelés egyben jelzi, hogy mindenki számít, mindenki értékes, hiszen mindenkinek szerepe van a rendszer fenn- és megtartásában.
Ám megint csak vissza kell menni egy alapkérdéshez: melyik játékot játsszuk? Ha ugyanis tartalmi, ideológiai szempontból keressük az összekötő kapcsokat, akkor azt látjuk, hogy a Párbeszéd zöldpolitikája leginkább a (magát amúgy deklaráltan nem baloldalinak nevező) LMP politikájával, illetve az egyértelműen kapitalizmus-kritikus MSZP politikájával rokonítható. Ebből a szempontból a jelenlegi baloldali ellenzék két legerősebb formációja – a DK és a Momentum – politikája más alapokra épít. E két párt, bár a szakpolitikai konkrétumokban sok a rokon vonás, alapvetően rendszerkonform politikát képvisel, például nem kérdez rá a kapitalizmus létjogosultságára.
Tehát ha a politikák társulásának organikus leképződését néznénk, az LMP és kisebb mértékben ugyan, de az MSZP lenne a kézenfekvő partner.
Csakhogy elismerjük, egy Orbán-féle illiberális rendszerben nincs tér az organikus folyamatok kibontakozására. Itt, ha valaki kihívást akar intézni a hatalom ellen, csak - egy taktikai ugyan, de - teljes körű együttműködés jöhet szóba.
A nehezítés, amely egyben kiút. Friss fejlemény, hogy az EP- és az önkormányzati választásokat egy időben tartják. A két választásnak közismerten igen eltérő logikája van. Jellegénél fogva az EP-választás eddig kedvezett a versengésnek, és akár kis pártoknak is lehetővé tette, hogy előrelépjenek. Nem véletlen, hogy az EP-választást gyakran egyfajta helyosztónak használták a magyar politikában. Ezzel szemben az önkormányzati választások egyértelműen összefogáskényszert hoznak, ahol a különböző típusú együttindulások nemcsak a pártokra, de a helybeni civil szervezetekre, mozgalmakra, aktivista csoportokra is vonatkoztak.
Látni kell, a Fidesz-többség nem véletlenül lépte meg ezt az összevonást... A választók túlnyomó többségének ugyanis elmagyarázhatatlan, hogy az EP-választáson a szavazópolgárok egyfajta logikát kövessenek, az önkormányzatin viszont egy másikat. Ez egyértelműen csapdahelyzet, amelyet a Fidesz természetesen szándékosan állított fel annak érdekében, hogy összezavarja az ellenzéki szavazókat, s egymásnak ugrassza a pártokat.
A B verzió tehát az A verzió elvetésével egyértelműen kirajzolódik: közösen kell készülni mindkét választásra.
Természetesen lesznek olyanok, akik elmondják, hogy a Párbeszéd mint minipárt megint csak fel akar kéredzkedni egy nagy listára. Itt jelezném, hogy a Párbeszéd – a legutóbbi kongresszusán elfogadott hivatalos – pártstratégiája éppenséggel az, hogy egyedül készül nekifutni a választásoknak. Bizonyos helyzetekben a kis pártoknak tagadhatatlanul nagyobb lehetőséget biztosít az ilyesfajta kooperáció. Ez ugyanakkor csak annyit jelent, hogy a kis pártok jelen érdekei és az amúgy helyes politikai stratégiai megoldás éppen egybeesnek. Hiszen játsszuk le ugyanezt a szcenáriót a nagyobb pártok szemszögéből! Ők abban érdekeltek, hogy intenzív versenyt teremtsenek a baloldalon, ezzel behódolásra kényszerítve a többieket. Csakhogy elképzelhető-e az, hogy a következő egy-másfél évben (hiszen ennyi idő áll rendelkezésre) egy vagy két párt olyan dominánssá válik az ellenzéki oldalon, hogy önmaga felvegye a versenyt az orbáni hatalommal? A válasz egyértelmű: erre semmi esély.
És ez még így sem elég… Látni kell, hogy a magyar politika nem csak pártokból áll. Egyre több releváns mozgalom vagy civil aktivista csoport kerül előtérbe a politikai porondon, amelyek megkerülésével szintén elképzelhetetlen a siker – különösen az önkormányzati választások esetében. Vagyis az előttünk álló megméretéseken nem pusztán a pártok, hanem egy ennél sokkal szélesebb kör együttműködésére van szükség.
Ettől kezdve a fő kérdés teljesen világos. Mivel tölti a következő egy-másfél évet a hazai ellenzék? Voltaképpen a végcél szempontjából teljesen értelmetlen versengéssel, az ellenzéki torta újraszeletelésével – vagy időben és megfelelő intenzitással felkészülnek a következő megméretésekre? Letudják, amit le kell – tárgyalások, előválasztások megegyezések által –, arra törekedve, hogy minél szorosabb partnerséget alakítsanak ki minél több mozgalommal, civil aktivistával, helyi csoporttal? Időben előállnak a legversenyképesebb jelöltekkel, időben felállítanak egy professzionális kampánymenedzsmentet, időben és magas színvonalon megtervezik a kampányokat? Ez az egyetlen igazi kérdés, amelyet el kell dönteni! Aki tévesen arra a következtetésre jutott, hogy Márki-Zay Péter bukása miatt az előválasztás + együttindulás formula nem működhet, az legyen olyan kedves, álljon a nyilvánosság elé, és mondja el, hogy mi is lenne ennek az alternatívája – ami nemcsak az egyes szereplőket hozná egy „kicsit jobb” helyzetbe, hanem elhozná a kívánt célt, a rendszerváltást. Ne sunnyogjunk! Akinek nem ez a célja, azt sem kell megkövezni, csak legyen tiszta, hogy ki milyen játékot játszik.
A Párbeszéd megalakulása óta következetesen az együttműködés mellett érvel – nem azért, mert rajong az összes többi formációért, hanem azért, mert a józan ész és a választási matematika ezt diktálja! Ebből a szempontból a kis szövetségkötések és fúziók ritkíthatják ugyan az ellenzéki mezőnyt, de érdemi elmozdulást nem hoznak. Érdemi esélyt csakis a legszélesebb körű, ugyanakkor őszintén (és nem csak látszatra) egy célra fókuszáló ellenzéki együttműködés hozhat – pártok, mozgalmárok, civilek, választópolgárok. A Párbeszéd ebben biztos partner. Többiek?
A levezetés logikája sok szempontból helytálló. Az ellenzéki erők szétszabdaltsága ugyanis valóban súlyos probléma. Ahogyan Orbán Viktornak annak idején sikerült egységesítenie a fragmentált jobboldalt, úgy a baloldalon mintha minden pólusért komoly vetélkedés folyna (a liberális pólusért harcot vívott a Liberálisok, később az Együtt, majd a Momentum egy kis DK-s ízesítéssel, a zöld póluson ott van az LMP és a Párbeszéd, a szocdem pólusért megy a harc a DK, az MSZP és a progresszívebb baloldaliak esetében a Párbeszéd között). Egy 5 százalékos küszöb mellett és a Fidesz által meghekkelt választási rendszeren belül ez a széttöredezettség tényleg óriási előnyt biztosít Orbánék számára.
Valóban túl sok a párt, ám e sokaságból logikailag számos dolog következhet, a pártfúzió vagy a pártszövetség ezek közül csak az egyik irány. Következhet az, amire most épp a DK, de máskor az épp aktuálisan domináns párt törekszik, hogy az egységesedés gyakorlatilag azt jelentse: a többi kisebb erő vagy beolvad a nagyobba, vagy megszűnik. Ennek a spektrumnak a másik végén van az egylistás és koordinált indulás, jobb esetben előválasztással kombinálva. E téren éppen a Párbeszéd volt az, amely Karácsony Gergellyel az élen megalakulása óta folyamatosan és következetesen propagálta mind az ellenzéki együttműködést, mind az ellenzéki vetélkedés kezelése érdekében az előválasztást. Eddig egyetlen alkalom volt, amikor a Párbeszéd szava meghatározó lehetett: a 2019-es önkormányzati választás. Akkor meg is történt az előválasztás és a fegyelmezett közös indulás, és éppenséggel ez volt az egyetlen komolyabb választási verseny, ahol győzött az ellenzék.
A Párbeszéd a józan paraszti ész és a választási matek talaján állva továbbra sem látja, hogy az előválasztás + együtt indulás formulának mi lenne az alternatívája. Nézzünk szembe a valósággal. Azt, hogy egy tömbben kell indulni, mára már szinte minden párt kiszámolta. Ám ezt az aktuálisan nagyobb pártok mindig úgy képzelik, hogy a kisebbek álljanak be mögéjük, sőt: leginkább olvadjanak be és adják fel önállóságukat. Ez egy szűklátókörű hatalmi játszmában akár logikusnak is mondható, távlatilag viszont leginkább azt eredményezi, hogy az ellenzéki erők arányaiban túl sok időt fordítanak a vetélkedésre, túl későn kezdenek kampányolni, és akkor sem igazán tudnak fellépni teljesen egységesen. Pontosan ezt láttuk a legutóbbi választáson. A nulladik pont tehát nem lehet más, mint hogy mindenki tegye fel őszintén a kérdést: mi a prioritás? Mi az a játék, amelyet játszunk? Mert vagy önmagunkat építjük, és a „házon belüli” versengés a fő cél, vagy a kormányváltás. A kettő nem lehet egyszerre!
Vízió nélkül nem megy. A mostani bukás másik tanulsága, hogy nem elég az Orbán, takarodj! Vízió kell, és relatíve egységes mondanivaló, amelyet el is mondunk. (Márki-Zay Péter mögött például volt egy elég jól sikerült zöldbaloldali program, csak épp erről sohasem beszélt, mert nem azonosult vele.) Nem elég tehát pusztán összerakni a pártokat, kell, hogy legyen elképzelés arról, milyen világot szeretnénk.
A Párbeszéd egy baloldali zöld párt. Ebben nincs semmi különleges, hisz a legtöbb európai zöld párt magától értetődően baloldali. Ám ez nem csak egy kulturális „feeling” vagy valami történelmi hovatartozás. A zöldpolitika alapja szervesen összekapcsolódik a baloldali politika alapjaival. Hiszen mit mondanak a zöldek? Azt mondják, hogy a bolygón rendelkezésünkre álló erőforrások nem végtelenek. Épp ellenkezőleg. Ezért védeni kell őket, és fenntartható módon kell gazdálkodnunk, élnünk. Nem ez történik. Márpedig a túlhasználat, a túltermelés, a túlfogyasztás elkerülhetetlenül szűkösséget hozz létre. S ahol véges erőforrások vannak, ott a legfontosabb kérdés az elosztás kérdése. Amikor az elosztási rendszerek alaplogikájáról, méltányosságáról, igazságosságáról, szolidaritásról beszélünk, akkor egyértelműen egy baloldali eszmevilágban vagyunk lehorgonyozva.
Rendszerkritika. Még egy dolog következik ebből. Nevezetesen az, hogy a zöldpolitika nem tud más lenni, mint rendszerkritikus. És miután az uralkodó gazdasági, termelési és elosztási rendszert úgy hívják, kapitalizmus, nem tud más lenni, mint kapitalizmus-kritikus. A zöldpolitika nem abban merül ki, hogy szeretjük a fákat, megvédjük a cuki állatokat és kevesebb nejlonzacskót használunk. A zöldpolitika ott kezdődik, hogy kimondjuk, a jelenlegi gazdasági rendszer és az ebből fakadó ideológiák fenntarthatatlanok, távlatilag nem képesek működni egy olyan bolygón, ahol végesek az erőforrások!
Ebből rengeteg minden következik. Nem utolsósorban az, hogy szinte mindenen változtatni kell ahhoz, hogy fenntartható módon éljük: át kell alakítani a szemléletünket, a gazdaságunkat, a termelési rendszereinket, a technológiáinkat, a fogyasztási szokásainkat, az életformánkat – és mindehhez nem pusztán technikai innováció kell, hanem egy igazságos és fenntartható elosztási rendszer. Ezért szoktam mosolyogni, amikor heves fiatal barátaim azt mondják, hogy a zöldek nem elég radikálisak – hiszen a fentieknél mi lehetne radikálisabb?
Amúgy a zöldgondolkodás új fogalmi keretet is ad, amely sokkal jobban leírja a ma valóságát, mint a klasszikus baloldal alapvetően a XIX. században kialakított fogalmi készlete. A baloldal néhány kulcskategóriája, mint a szolidaritás vagy az igazságosság helyett/mellett a zöldpolitika például az ökológiából kölcsönzött egymásrautaltságot emeli ki. Az egymásrautaltság azt fejezi ki, hogy egy olyan összetett ökoszisztémában, de akár társadalmi rendben, amelyben élünk, a puszta fennmaradás érdekében egymásra vagyunk utalva. Nincs egész a részek megfelelő működése nélkül. Ez az alapvetően horizontális és hierarchiát leépítő elképzelés egyben jelzi, hogy mindenki számít, mindenki értékes, hiszen mindenkinek szerepe van a rendszer fenn- és megtartásában.
Ám megint csak vissza kell menni egy alapkérdéshez: melyik játékot játsszuk? Ha ugyanis tartalmi, ideológiai szempontból keressük az összekötő kapcsokat, akkor azt látjuk, hogy a Párbeszéd zöldpolitikája leginkább a (magát amúgy deklaráltan nem baloldalinak nevező) LMP politikájával, illetve az egyértelműen kapitalizmus-kritikus MSZP politikájával rokonítható. Ebből a szempontból a jelenlegi baloldali ellenzék két legerősebb formációja – a DK és a Momentum – politikája más alapokra épít. E két párt, bár a szakpolitikai konkrétumokban sok a rokon vonás, alapvetően rendszerkonform politikát képvisel, például nem kérdez rá a kapitalizmus létjogosultságára.
Tehát ha a politikák társulásának organikus leképződését néznénk, az LMP és kisebb mértékben ugyan, de az MSZP lenne a kézenfekvő partner.
Csakhogy elismerjük, egy Orbán-féle illiberális rendszerben nincs tér az organikus folyamatok kibontakozására. Itt, ha valaki kihívást akar intézni a hatalom ellen, csak - egy taktikai ugyan, de - teljes körű együttműködés jöhet szóba.
A nehezítés, amely egyben kiút. Friss fejlemény, hogy az EP- és az önkormányzati választásokat egy időben tartják. A két választásnak közismerten igen eltérő logikája van. Jellegénél fogva az EP-választás eddig kedvezett a versengésnek, és akár kis pártoknak is lehetővé tette, hogy előrelépjenek. Nem véletlen, hogy az EP-választást gyakran egyfajta helyosztónak használták a magyar politikában. Ezzel szemben az önkormányzati választások egyértelműen összefogáskényszert hoznak, ahol a különböző típusú együttindulások nemcsak a pártokra, de a helybeni civil szervezetekre, mozgalmakra, aktivista csoportokra is vonatkoztak.
Látni kell, a Fidesz-többség nem véletlenül lépte meg ezt az összevonást... A választók túlnyomó többségének ugyanis elmagyarázhatatlan, hogy az EP-választáson a szavazópolgárok egyfajta logikát kövessenek, az önkormányzatin viszont egy másikat. Ez egyértelműen csapdahelyzet, amelyet a Fidesz természetesen szándékosan állított fel annak érdekében, hogy összezavarja az ellenzéki szavazókat, s egymásnak ugrassza a pártokat.
A B verzió tehát az A verzió elvetésével egyértelműen kirajzolódik: közösen kell készülni mindkét választásra.
Természetesen lesznek olyanok, akik elmondják, hogy a Párbeszéd mint minipárt megint csak fel akar kéredzkedni egy nagy listára. Itt jelezném, hogy a Párbeszéd – a legutóbbi kongresszusán elfogadott hivatalos – pártstratégiája éppenséggel az, hogy egyedül készül nekifutni a választásoknak. Bizonyos helyzetekben a kis pártoknak tagadhatatlanul nagyobb lehetőséget biztosít az ilyesfajta kooperáció. Ez ugyanakkor csak annyit jelent, hogy a kis pártok jelen érdekei és az amúgy helyes politikai stratégiai megoldás éppen egybeesnek. Hiszen játsszuk le ugyanezt a szcenáriót a nagyobb pártok szemszögéből! Ők abban érdekeltek, hogy intenzív versenyt teremtsenek a baloldalon, ezzel behódolásra kényszerítve a többieket. Csakhogy elképzelhető-e az, hogy a következő egy-másfél évben (hiszen ennyi idő áll rendelkezésre) egy vagy két párt olyan dominánssá válik az ellenzéki oldalon, hogy önmaga felvegye a versenyt az orbáni hatalommal? A válasz egyértelmű: erre semmi esély.
És ez még így sem elég… Látni kell, hogy a magyar politika nem csak pártokból áll. Egyre több releváns mozgalom vagy civil aktivista csoport kerül előtérbe a politikai porondon, amelyek megkerülésével szintén elképzelhetetlen a siker – különösen az önkormányzati választások esetében. Vagyis az előttünk álló megméretéseken nem pusztán a pártok, hanem egy ennél sokkal szélesebb kör együttműködésére van szükség.
Ettől kezdve a fő kérdés teljesen világos. Mivel tölti a következő egy-másfél évet a hazai ellenzék? Voltaképpen a végcél szempontjából teljesen értelmetlen versengéssel, az ellenzéki torta újraszeletelésével – vagy időben és megfelelő intenzitással felkészülnek a következő megméretésekre? Letudják, amit le kell – tárgyalások, előválasztások megegyezések által –, arra törekedve, hogy minél szorosabb partnerséget alakítsanak ki minél több mozgalommal, civil aktivistával, helyi csoporttal? Időben előállnak a legversenyképesebb jelöltekkel, időben felállítanak egy professzionális kampánymenedzsmentet, időben és magas színvonalon megtervezik a kampányokat? Ez az egyetlen igazi kérdés, amelyet el kell dönteni! Aki tévesen arra a következtetésre jutott, hogy Márki-Zay Péter bukása miatt az előválasztás + együttindulás formula nem működhet, az legyen olyan kedves, álljon a nyilvánosság elé, és mondja el, hogy mi is lenne ennek az alternatívája – ami nemcsak az egyes szereplőket hozná egy „kicsit jobb” helyzetbe, hanem elhozná a kívánt célt, a rendszerváltást. Ne sunnyogjunk! Akinek nem ez a célja, azt sem kell megkövezni, csak legyen tiszta, hogy ki milyen játékot játszik.
A Párbeszéd megalakulása óta következetesen az együttműködés mellett érvel – nem azért, mert rajong az összes többi formációért, hanem azért, mert a józan ész és a választási matematika ezt diktálja! Ebből a szempontból a kis szövetségkötések és fúziók ritkíthatják ugyan az ellenzéki mezőnyt, de érdemi elmozdulást nem hoznak. Érdemi esélyt csakis a legszélesebb körű, ugyanakkor őszintén (és nem csak látszatra) egy célra fókuszáló ellenzéki együttműködés hozhat – pártok, mozgalmárok, civilek, választópolgárok. A Párbeszéd ebben biztos partner. Többiek?