A World Soccer, a világ legtekintélyesebb futballmagazinjainak egyike 1960-ban jelent meg először. Első számában „a valaha lejátszott legnagyszerűbb mérkőzésnek” nevezte az 1954-es vb elődöntőjét, a Lausanne-ban rendezett Magyarország–Uruguay találkozót „a két csapat technikai tudása és az izgalom miatt, amely a nézőket egyaránt rabul ejtette”.
Uruguay válogatottja addig nem vesztett vb-mérkőzést. Az 1930-as világbajnokságon százszázalékos teljesítménnyel nyert aranyérmet, 1934-ben és 1938-ban nem szerepelt, míg az 1950-es tornán egy pont veszteséggel hódította el újra a címet. Majd Svájcban az elődöntőig két-két góllal múlta felül a csehszlovák és az angol, héttel a skót csapatot. Tizenegy vb-mérkőzés, tíz győzelem, egy döntetlen, 51:10-es gólarány: a (g)uruk ezzel fordultak rá a magyarok elleni találkozóra.
Az itthoni sajtóban így jellemezték a kicsiny dél-amerikai nagyhatalom együttesét: „Játéka az első pillanatban nem imponál a nézőnek. Korszerűtlennek, lassúnak tűnik. A labdarúgók átlagos életkora sem alacsony, Maspoli kapus, Santamaria jobbhátvéd, Varela középhátvéd, Andrade jobbfedezet és Miguez középcsatár már túl jár a harmincon. De az «uruknak» olyan erényeik vannak, amelyek különösen egy ilyen hosszú tornán nagy jelentőséget kapnak. Igen szívósak, jó az erőnlétük, értenek az adogatáshoz, hogy amíg csak lehet, a labdát ne engedjék át az ellenfélnek. A játék iramát ők diktálják. Érdekes a játékrendszerük. Lényegében az úgynevezett dél-amerikai retesz megfejelt változata. Ennek értékét az is mutatja, hogy az uruguayi csapat a világbajnoki tornán még alig kapott gólt.”
A magyar válogatottról a brit News Chronicle ekképpen vélekedett: „ A magyarok az olimpiai bajnokok, hamarosan világbajnokok is lehetnek. Alighanem jobbak, mint a címvédő uruguayiak.” A Tribune de Lausanne azt írta a negyeddöntőben a brazilok fölött aratott 4:2 után: „A magyar válogatott a legkiegyensúlyozottabb együttes a mezőnyben. Nem hisszük, hogy ezt a kitűnő csapatot meg lehet állítani a világbajnoki diadalhoz vezető úton.”
Tényleg így nézett ki, az elődöntő 47. percében már 2:0-ra vezettek honfitársaink, ám aztán kiderült, Juan Lopez uruguayi szövetségi kapitánynak olyan szimata van, akár Hercule Poirot-nak vagy Jules Maigret-nek. A szakvezető a vb-n a magyarok ellen vetette be először az argentin születésű Juan Hohberget, aki az utolsó negyedórában kétszer is értékesítette Juan Schiaffino gólpasszát (2:2).
A felfedezett közvetlenül a vb előtt, 1954. május 23-án, a svájciakkal szintén Lausanne-ban vívott barátságos mérkőzésen (3:3) debütált a válogatottban. Huszonnégy éves volt, ehhez képest a magyaroknak lőtt egyenlítő gól után a pályán összeesett. Megállt a szíve. Carlos Abate csapatorvos élesztette újra, majd nemhogy a kétszer negyedórás hosszabbításra visszatért, de közel járt a mesterhármashoz, ám dr. Abate után a kapufa is mentett...
Orvosi kérés nélkül mindenki nagyot sóhajtott. Kocsis Sándor olyannyira megkönnyebbült, hogy előbb Budai II László, majd Hidegkuti Nándor beívelésére emelkedett fel, akár a léghajó, és duplájával immár tizenegy gólt számlált a vb-n.
A címvédő 4:2-es felülmúlása boldoggá és büszkévé tette a győztest és már-már országnyi szurkolóját, ám a dél-amerikaiak sem estek kétségbe. Az uruguayi lapok közül az El Día úgy vélte: „Ez a mérkőzés a vesztest is dicséri.” A Futbol Actualidad azt írta: „Kikaptunk, de hatalmasok voltunk!” A Justicia pedig a magyar–brazil és a magyar–uruguayi találkozó nyomán leszögezte: „Boldogok a svájciak, amiért három döntőt láthatnak egyetlen tornán.” Victor Andrade kijelentette: „Még nem játszottam ilyen nagy ellenfél ellen.”
Az első gólt szerző Czibor Zoltán ugyanezt mondta. Sebes Gusztáv „soha nem látott nagy mérkőzésről” beszélt, míg Buzánszky Jenő leszögezte: „Életem legragyogóbb mérkőzésén vagyok túl. Az uruguayiak nagyon tudnak futballozni, mi azonban még náluk is jobban tudunk.” Budai II és Palotás Péter ugyanazt hangoztatta: „Ilyen nagy küzdelemben még nem volt részem.”
A hírügynökségek közül a Reuters azt jelentette: „A 60 000 néző két órán át kitartott a szakadó esőben, hogy élvezze a két nagyszerű válogatott örökké felejthetetlen játékát.” Az AFP úgy látta: „A címvédő azzal a csapattal találkozott, amely a legméltóbb utóda lehet a világ tetején.” A L'Equipe című francia sportnapilap szintén áradozott: „Hetvenöt percen keresztül mindkét együttes egészen magas színvonalú futballt produkált. A további negyvenöt percben pedig lélegzetelállító, szenzációs játék folyt.”
Csak a zürichi Sport tért ki arra: „A jelek szerint Magyarország sem sebezhetetlen.” A svájci újság a torna kezdete előtt telibe találta, hogy az a csapat lesz a világbajnok, amely a magyar válogatottat legyőzi.
Ezzel itthon ugyanúgy nem törődött senki, mint a vb-mérkőzések egyenes tv-közvetítésének premierjével – idehaza még a néprádió dívott –, valamint azzal, hogy hol lakik a magyar válogatott a világbajnokság idején. Az illetékes elvtársak, akik gondoskodtak róla, hogy a hozzátartozók egy nappal a döntő előtt Nyugatra érkezhessenek a Keletiből, a Krone Szállót nézték ki Solothurnban, a Hauptgasse 64. alatt. Majd csodálkoztak, hogy a döntő előtt nem tudtak aludni a magyar labdarúgók, mert egy városi ünnepségen az ablakuk alatt szólt a térzene. Hol fújták volna a trombitát, ha nem a főutcán?
A nyugatnémetek elleni döntőt aztán a mágikus magyarok fújhatták.
Edi Finger, a neves osztrák rádióriporter az NSZK–Ausztria elődöntő (6:1) után azt mondta a Népszavát is tudósító Szepesi Györgynek: „Gondolatban már a mérkőzés előtt átugrottuk ezt az akadályt, mindenki csak a magyarok elleni döntőről beszélt minálunk. Ausztria álmodozott, a hetedik futball-mennyországban érezte magát, aztán hatot kapott.”
Bernben hamarosan következett a Szomszédok második része.
