Meggyőződése, hogy több gyerek születne, ha a terhesség, a szülés, az újszülött gondozás területén több segítséget kapnának a szülők. Ezt mondta az ELTE Társadalomelmélet Tanszékének vezetője, aki a kisgyermekes anyákkal kapcsolatos szolidaritást vizsgálta. Takács Erzsébet a „Ha nincs támogató közeg” című kutatásában az intézményes segítségnyújtás hiányosságaira mutatott rá, és megállapította: a gyermeket vállalók a családpolitikai intézkedések révén anyagi támogatásra ugyan számíthatnak, de a szociális háló hiányzik, a csecsemőgondozás jelentette kihívásokban gyakorlatilag magukra hagyja őket az állam.
A kutatás fontosabb megállapításai
- A szülő nő egy minden ízében technokrata szüléskultúra alanya, pontosabban: tárgya. Fokozottan igaz a vajúdásra és a szülésre a kiszolgáltatott állapot
- Nemzetközi összehasonlításban Magyarországon kiemelten magas a műtéti beavatkozással járó szülés
- Támogatást, informálást, empátiát várnak el a szülő nők, az egészségügyi dolgozók pedig felkészülten érkező pácienseket akarnak, akik tudják, hogy „mi a dolguk”
- A csecsemő és kisgyerek gondozás az állam és az egészségügy számára is magától értetődően „női ügy”, az apák bevonására nincsen rendszerszintű törekvés
- A szülészetek „letolják” az újszülöttel, a szoptatós édesanyával foglalkozás minden elemét a védőnőre és a gyermekorvosra
- Egyedülálló a világon a magyar védőnői hálózat, de a céljaihoz és feladataihoz nincsenek meg a megfelelő feltételek. Az alacsony fizetés és a munkakörülmények miatt egyre több a pályaelhagyó, a rendszer eleve beépíti a hivatásszerűen végzett segítő munkába a túlórát és az önkizsákmányolást
- Problémák jelentkezésekor az intézményes szolidaritás gyakran esetlegesen működik. A kismamák a piaci szolgáltatások megvásárlásával (fizetett kórházi személyzet, szoptatási tanácsadó, fejlesztő foglalkozások )vagy a családi szolidaritás (apa, nagyszülői, testvér, barát) segítségével próbálják kompenzálni
- A kismama-körök önszerveződése sokszor csak külső, intézményi támogatással jön létre. A speciális problémákkal küzdő szülők pedig maguk szervezik meg ezeket a csoportokat.
Nem a mennyiség, a minőség számít
Pedig – mint mondta –, nem az a fontos, hogy hány gyerek születik, hanem az, hogy a családok milyen állapotban vannak. A Nógrádban, Hajdú–Bihar és Pest megyében, valamint Budapesten szülőkkel, védőnőkkel, készült interjúkból kiderült, hogy a gyermekszületéssel összefüggő feszültségekkel, nehézségekkel egyedül maradnak a családok. Sok párkapcsolat emiatt megromolhat, a család felbomolhat.
Vannak törekvések a családbarát, illetve baba-mama barát szülészetek működtetésére, de a kezdeti lelkesedés később gyakran alábbhagy. A kórházakra jellemző, hogy elidegenítő, tárgyiasító környezetben várják a szülő nőket, akik medikalizált folyamatban találják magukat. Ez azt jelenti – magyarázta –, hogy a szülést kizárólag orvosi eseményként kezelik az intézmények, a nők egyenlőtlen és kiszolgáltatott helyzetben vannak. Kevés esetben dönthetnek például arról, hogy milyen módon szeretnének vajúdni. Kiugróan magas a császármetszések száma is, a WHO által ajánlott 10-12 százalék helyett a kutatás idején 41 százalék volt az arányuk, a legújabb jelentés szerint még tovább emelkedett, és ma már 43 százalékon áll. A kórházi dolgozók nagyon leterheltek, szinte futószalagszerűen kezelik a kismamákat – fogalmazott a kutató. Akik elvetélnek, azokkal a rendszer csak egészségügyi szempontból törődik. Amíg várandós a nő, kismamaként kezeli, amint elveszti a magzatát, betegként foglalkozik vele. Az orvos néhány hétre kiírja táppénzre, de amint a testi tünetei rendbe jönnek, mehet vissza dolgozni. Nincs pszichológus, aki foglalkozna a súlyos traumát átélt, gyászoló nővel, a védőnői rendszer is csak a következő gyerekre készíti fel.
Megoldhatatlan nehézségek
Az interjúkból kiderült az is, hogy a kommunikáció sem megfelelő. A kórházi személyzet és a kismamák is elvárnak valamit, de ezek az igények nem találkoznak. Az intézményekben azt szeretnék, ha a kismama a csecsemőgondozás teljes ismeretében lenne, tudna szoptatni, pelenkázni. Sőt, a társadalmi közbeszéd is azt sulykolja, hogy egy asszonynak a vérében van, hogyan kell ezt csinálni. A másik oldalról viszont a segítség igénye jelenik meg, hiszen ma már nem magától értetődő, hogy egy fiatal nő egyáltalán látott már csecsemőt. Régen a családok együtt éltek, sok testvér született, természetes volt a kisbaba ellátása. A nagyszülők is segítettek az újszülött gondozásában. Ma ez nincs így, sok fiatal anyuka teljesen magára marad. Úgy fogalmazott: a legmagasabb szinten mondták ki, hogy a szülészetek generálják azokat a problémákat, amelyeket aztán senki nem old meg. Nem mutatják meg, hogyan kell mellre tenni az újszülöttet, emiatt sokan le is mondanak a szoptatásról, szoronganak, stresszként élik meg a kisbabával foglalkozást. A rendszerből fakadó hiányosságok következménye, hogy kimutathatóan rövidebb ideig szoptatnak az alacsonyabb végzettségű nők, akik egyedül maradnak a szoptatási nehézségekkel. Miközben a legszegényebb anyák számára a szoptatás sokat jelent, mert tudják, hogy az anyatej költséghatékony megoldás.
Önálló utat járnak
Fontos lenne tehát a szakértői tanács, a gyerekorvosok, védőnők véleménye. Ám miután a rendszer elvárja a nőktől az önállóságot, sokuknak a szakértői kompetenciákba vetett hite már nem magától értetődő. Mindenféle információt találni az interneten, különböző online közösségi csoportok. Ez egyfelől jó, ám mindenki megerősítést találhat a saját maga által választott eszméhez, ami nem biztos, hogy a baba szempontjából is a legideálisabb. A védőnőknek emiatt sokszor nagyon nehéz dolguk van, hiszen bizalmatlanok velük, tudásukat megkérdőjelezik. Máshol pedig több munkakört kénytelenek ellátni, hiszen egy szociális munkás, gyerekorvos, jogász, vagy éppen pszichológus munkáját várják el tőlük a családok. Az sem könnyíti meg a helyzetüket, hogy éppen azokon a településeken vannak kevesen, ahol más szakemberből is nagy a hiány. Az ilyen területeken a munkaidejükön túl akár havi 30-40 órával többet dolgoznak.
A szakember kiemelte még az apák helyzetét. Mint mondta, a rendszerben nincs helyük, velük szinte senki nem foglalkozik, miközben egyre több férfi vállal vagy vállalna nagyobb szerepet a nevelésben, gondozásban. A legtöbb felkészítő tanfolyam is csak a nőknek szól, és az apakutatások is most kezdenek az érdeklődés középpontjába kerülni.
