Miért nem tudunk felhőtlenül örülni egy kimagasló sportsikernek? Miért kell egy futballmérkőzésből politikai kérdést csinálni?
Óriási élmény volt látni, ahogy a magyar labdarúgó-válogatott teljesen megérdemelten nyert 4-0-ra idegenben az Európa-bajnoki ezüstérmes Anglia ellen. Végre van egy csapatunk – nem a kormánynak és kiszolgálóinak, hanem az egész országnak –, amelyért lehet szurkolni, amely a játékával, az elszántságával újra örömöt szerez a futballrajongóknak. Van egy magyar válogatott (nem kormányválogatott), amely minden előzetes várakozást felülmúlva, négy forduló után első helyen áll a csoportjában, megelőzi Németországot, Olaszországot és Angliát. Nagy balszerencsével (két vereség ősszel és az angolok kétszer nyernek) még most is kieshet a csapat a második divízióba, de valószínűbbnek tűnik, hogy az első helyért lesz versenyben, amire senki sem számított. Bárhogy alakul is az NL-szereplés vége, az angolok elleni két győzelmet és a németekkel szembeni hazai döntetlent nem lehet elvenni, mindegyik meccs fantasztikus sportélmény volt. Akkor is, ha a kormány politikai élményt csinál belőle.
Kubatov Gábor szerint a kommunisták szomorúbbak most, mint az április 3-iki választás elvesztésekor voltak, Szijjártó Péter a több száz milliárdos magyarországi stadionprojekt megerősítését látja az Anglia elleni 4-0-ás győzelemben. A nemzeti csapat sikereinek annyi köze van a stadionprogramhoz, mint Puskás Ferencnek volt életében Felcsúthoz. A stadionprogram sikerét a mérkőzések látogatottságán, a létesítmények önálló, gazdaságos működtetésén (ami csak elvétve valósul meg) és a nemzetközi kupaeredményeken lehet lemérni.
Diktatúrákban szokás a sportsikereket önigazolásra felhasználni, diktátorok bukkannak fel meccsek után sportolói öltözőkben. Mi állítólag demokráciában élünk.
Állítólag.