Azt állította Orbán Viktor (a parlamentben, miniszterelnöki eskütételét követően), hogy „ilyen győzelmi sorozat Európában, sőt a tágabb nyugati világban is szokatlan, a győzelem arányát tekintve pedig példátlan”.
Ezzel szemben a tény az, hogy Oroszország még mindig Európához tartozik, és ott Putyin elnök 1999 óta uralkodik elnökként vagy miniszterelnökként, a legutóbbi a 2018-as választáson pedig 76 százaléknyi szavazatot kapott. A másik európai jó barát, a török Erdogan 2003-tól 2014-ig volt miniszterelnök (akkoriban az volt az erősebb politikai pozíció), azóta meg szinte teljhatalmú elnök. Szóval van még hova fejlődni. A jó barátok utat mutatnak. Hátra, nem előre.
Azt is állította Orbán (ugyanott), hogy „nyolcvankettedik napja tart az orosz-ukrán háború. Ennek a háborúnak nem lett volna szabad elkezdődnie.”
Ezzel szemben a tény az, hogy a háború nem elkezdődött, hanem az oroszok kezdték el. Még csak ürügyet sem kerestek hozzá. hacsak azt nem, hogy úgyis ők az erősebbek. Vagy nem.
Azt állította továbbá az ötszörös miniszterelnök, hogy Ukrajnából „létszámarányosan a legtöbb menekülőt mi engedtük be”.
Ezzel szemben a tény az, hogy az ENSZ adatai szerint május 17-ig Lengyelország 3 millió 418 ezer, Magyarország 620 ezer, Moldova 466 ezer, Szlovákia pedig 429 ezer ukrán menekült belépését regisztrálta a határokon. Ami azt jelenti, hogy mind a három ország létszámarányosan jóval több ukránt engedett be, mint mi. Szemüveget a miniszterelnöknek!
Azt állította ezenkívül Orbán Viktor, hogy „a magyarok évszázadokon keresztül hozzászoktak, hogy szépen haljanak meg a hazájukért”.
Ezzel szemben a tény az, hogy sajnos nemcsak a szép élethez, de még a szép halálhoz sem szokhattak hozzá a magyarok. Az első és a második világháborúban például nem a haza védelmében kellett fegyvert fogniuk és meghalniuk – egyáltalán nem szépen – százezreknek. Arról a több mint félmillió magyar zsidóról nem is beszélve, akik még csak nem is a hazájukért haltak meg, fegyverrel a kézben, hanem a saját hazájuk küldte őket fegyvertelenül a halálba. Ha valaki elfelejtené.
Azt állította a miniszterelnök (a CPAC, vagyis az amerikai republikánusokhoz kötődő, szélsőjobbra húzó konzervatív szerveződés budapesti konferenciáján, a saját politikai diadalútját bemutatva), hogy sikerült „lelkes egyetemistáknak lebontani a diktatúrát, aztán megtörni a visszatérő kommunisták és a liberálisok véleményuralmát, és sikerült véget vetni a progresszívek közéleti dominanciájának”.
Ezzel szemben a tény az, hogy a diktatúrát nem a lelkes egyetemisták bontották le Magyarországon, ő maga pedig egészen 2000-ig a Liberális Internacionálé alelnöke volt, amit valamiért soha nem említ meg. Ám Orbán csak rébuszokban beszélve árulta el azt is az amerikaiaknak, hogy kétharmados parlamenti többségével folyamatosan visszaélve, jogi és gazdasági eszközökkel korlátozta politikai ellenfeleinek befolyását és megnyilvánulási lehetőségeit a közéletben, és így vetett véget a progresszívek dominanciájának. Büszke rá, de azért írásban nem jelenti föl saját magát.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.