Ugyanazon Város, ugyanaz Ország, ugyanoly emberek. Ujjongtanak, örvendtenek, mikor megérkeze. Messiásként várák, mindenfelé hozsánna zengeze. A Városba érvén pálmalombok lengtenek, köntösök, szőnyegek terülének le ott, ahová lépe. Érthető ez, hisz amit taníta, mindenkinek tetszésére volt. Nagyon egyszerű beszéd, nem kelle hozzá sok ész, hogy megértse, ki szavait befogadá: „Szeretni kell az Embert, az ellenséget is!”
Az is kellemes volt a fülnek és a szemnek, hogy szavaival is ostorozá a pénzváltókat, publikánusokat, vámszedőket, uzsorásokat és a szellemi kucsébereket, politikai kufárokat, kik szép szavakkal hamisságot terjesztének. Terjesztvén a ködöt, a setétséget, mi könnyedén rátelepend a lelkekre és agyakra, elbódítván, megszédítvén sokakat.
Az aranyos köntösű, felcziczomázott főpapoknak persze mindez nagyon nem volt ínyére. Nem csoda. Félték nagyon stallumaikat, kiváltságaikat, javadalmaikat, vagyonukat.
Összesúgának, kimódolván mindazt, mi kellete ahhoz, hogy megállítsák, megkaparintsák, elfoghassák és elveszejtsék. Segíték őket jól tartott, kihizlalt farizeusok, rókalelkű szaddúczeusok, sőt kígyónyelvű hazzánok is - Gamálielek, Kenéniások, Schammaik és Roboámok -, forgatván fejükben vékányi sanda fortélyt és tervet. Ilyenkor karvalyképük tüzele, hiénatekintetük égett. Kémet, hitszegőt, árulót találni pedig sohsem volt nehéz. Mindig "volt az a pénz". S lőn!
Érezvén a növekvő veszélyt, a főpapok akczióba lépének.
Éczeszgéberek megannyi ármányos hírverést koholának, amiket aztán a papok ágensei terítének szerteszét a Városban és az Országban. A legkisebb falu legutolsó viskójába is eljuta a híre annak a sok szörnyűségnek, ami akkor történülne, ha eljönne az Ő országa. Hírül adák, hogy a Sátánnal czimborálva ártatlan kisdedeket áldozna fel rút vágyai oltárán és háborúba sodorná békés országát, megfosztván a családokat utolsó vagyonuktól is, sőt fölfalná elleneit, mint Saturnus.
Furcsa az emberi természet. A jóra sokkal kevésbé fogékony, mint a rosszra.
Így aztán – nem meglepő módon - az emberek a legnagyobb szörnyűségeknek adának hitelt a legkészségesebben. Meg is lőn az eredménye.
Azok a köpönyegek, mik elébben lábai elé terülének, most megfordulván más oldalukat mutaták. Utolsó napján már kórusban harsogott a - Cruczifigatur!
Elbukásának órájában a sziklák nem repedezének, kárpit nem hasadoza és a világosság sem sötétüle el a Földön. Hazája kényura pedig nevét szájára sem vevé. Mint egy latorét!
A pórnép másnap is egykedvűen söprögette az útszélek árkait, utána legurítottak egy sört, és elégedetten böfögve meredtek a képernyőre.
A „nyomoru föld” pedig zavartalanul forog tovább „keserű levében”.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.