Ha az ember rendre visszatér a szülőfalujába - és jómagam ezt teszem -, nem tűnik fel annyira a változás, mintha csak évente egyszer-egyszer fordulna meg az ismerős utcákon, tereken, járdák mentén.
Nem csodálkozik rá, hogy jé, sikerült végre szigetelni az Orbán-ház talapzatát, már nem húzódik végig rajta sárgás hullámokban a talajvíz, s ez reményt adhat, hogy nem dől össze a ritka műemléki épület, amihez hasonlóból alig egy-kettő akad már csak ezen a településen. Nem lepi meg, hogy panzióvá változott a ház, amiben egykor gyerekként még bújócskát játszott, másik homlokzatot kapott a vendéglő, ahol a lakodalmát tartották, s az sem, hogy kibetonozták a patakmedret, ha kellett, ha nem.
Mégsem tudok soha úgy végigmenni itt, hogy élettelen tárgyaknak lássam az épületeket, akár állandóságukban, akár változásukban követem őket nyomon.
Jelképpé növi ki magát olykor egy-egy hétköznapi, amúgy lényegtelen és jellegtelen darabja ennek a falunak. Lám, a fából készült középső buszmegálló mellett sem tudok már soha többé úgy elmenni, hogy ne keresztapám jusson eszembe, akinek szíve tavaly ősszel épp itt gondolta úgy, hogy megáll, ki tudja, milyen csúfondáros okból egy felhőtlen, boldog napon. Nem firtatja az okot utóbb az ember, csak hát a buszmegálló lesz más, mint azelőtt volt.
Néha pedig éppenséggel nem egy épület, hanem annak hiánya sajdul bele a szívbe, hisz alig hagyva el a polgármesteri hivatalt, a nagyanyám házának hűlt helyét találom, s talán csak én látom magam előtt a hatalmas hátsó csűr láthatatlan sziluettjét, ahová lovaskocsival hozták kaszálás után a szénát, vagy aratás után a szalmát. Lábszáramban érzem a kerítés vonalát, s hogy merre kószál épp a hamis kakas, ami annyiszor megkergetett itt hajdanán. Szemem kíséri az immár puszta udvaron dédanyám százráncú fekete szoknyájának minden libbenését, amíg az istállóból a zománcozott kék sajtárban a házig hozza a frissen fejt tejet. Langyosan, habosan, melegen sosem ittam, ma is jobban szeretem a mázatlan csuporban alvasztott savanyút, nyári melegben jól behűtve, friss puha kenyérrel.
A szülői ház előtti utolsó kanyarba fordulva sem az számít, hogy Manci néni sárga házán új szürke betoncseréptető díszeleg, a szikár, madárcsontú asszony filigrán alakját idézem fel inkább, ahogy ilyentájt már nárciszok és orgonák között hajolgatott az udvaron, letépve két-három szálat az iskolából hazatérő gyerekeknek, vigyék haza. Anyák napja előtt pedig egész csokrokkal árasztotta el őket, ha már neki sosem született fia, lánya, legalább így érezze át az örömüket. Talán ha legközelebb megyek, a fakó sárga vakolat is fehérré változik, vagy valamilyen divatos barna-krémszínt kap, pedig ez a bágyadt, meleg tónus még a téli hóviharok idején is adott valamilyen békét a cudar szélben. De bármilyen is lesz a színe, s még ha hozzá is építenek valamit, vagy elvesznek belőle, a fejemben lévő képen ez mit sem változtat. Ez a ház is részemmé vált, ahogyan az üres telek és a kopott buszmegálló, kitörölhetetlenül.