- Miért érdemes balra szavazni?

Magyarországon 2010 óta Orbán Viktor uralkodik kétharmados felhatalmazással. Ebből a 12 évből 10, mint tőle magától tudjuk, „az elmúlt évszázad legsikeresebb évtizedére” esett, a maradék pedig a járványra meg a háborúra. A legelején, 2012-ben belenavigálták az országot egy ki nem kényszerített, külső ok nélküli gazdasági miniválságba, a következő 7 évet azután nagyjából jól menedzselték. Ám a forintleértékelésre és bérleszorításra épülő virtuális versenyképesség tartalékai 2019-re kimerültek, a gyenge forint minden más térségbeli ország devizájánál jobban megszenvedte az ukrajnai háborút, az alacsony bérek pedig oda vezettek, hogy tíz vállalatvezető közül kilenc szerint a versenyképességünk legnagyobb akadálya a munkaerőhiány: az állami akarattal alacsonyan tartott bérek miatt elvándorolt százezrek hiányoznak a munkaerőpiacról.

Egyszóval nemzetközi konjunktúra közepette, az olcsó hitelek és az alacsony infláció korszakában, a GDP 4-5 százalékára rúgó uniós támogatások felhasználásával (amit kiegészítettek a Nyugaton dolgozók hasonló nagyságrendű hazautalásai) sikerült átlagosan 2,3 százalékos gazdasági növekedést elérni. Ez egyáltalán nem kimagasló teljesítmény: 2002–08 között 2 százalék volt a GDP-növekedés átlagos üteme; a legjobb év (2004) akkor 4,8 százalékot hozott, míg Orbánék legjobbja (2018) 5,4-et, a válság mélypontján pedig mindkét kurzus nagyjából ugyanakkora (6,7 vs. 6,4 százalék) visszaesést produkált. Szigorúan makrogazdasági szempontból tehát majdnem mindegy, hogy kire szavazunk. Ami viszont nem mindegy: hogy az évente körülbelül 2-2,3 százalékkal bővülő jövedelmi tortát hogyan osztják fel az emberek között.

Vegyük például a 13. havi nyugdíjat. A Medgyessy-kormány 2002-ben lépett hivatalba, és még az év októberében benyújtotta a parlamentnek a 13. havi nyugdíj bevezetéséről szóló törvényjavaslatot (a törvényt a Fidesz képviselői nem szavazták meg). A 2006-os választási kampányban a Fidesz igyekezett rátromfolni a baloldali kormányra, és 14. havi nyugdíjat is ígért, de nem tűnt hitelesnek. Aztán elérkezett a 2008-as gazdasági válság, és a Gyurcsány-kormány szűkítette, majd 2009 nyarán a Bajnai-kormány felfüggesztette a 13. havi ellátást a gazdasági válságkezelő intézkedések körében.

A jobboldali Fidesz 11 év múlva(!), 2020-ban beszélt először érdemben a 13. havi nyugdíj visszavezetéséről. Az ügy közvetlen előzménye, hogy 2019-ben az ellenzék összefogása következtében váratlanul elveszítették az önkormányzati választásokat Budapesten és számos nagyvárosban, és komolyan felmerült az esélye, hogy a baloldali (a Fideszénél mindenképpen baloldalibb) programmal induló ellenzék összefogva esetleg a 2022-es választásokat is megnyeri. Ekkor az addig inkább jobboldali-neoliberális gazdaságpolitikát (szociális juttatások befagyasztása; minimálbér megadóztatása; egykulcsos jövedelemadó stb.) követő Orbán-kabinet hirtelen fölfedezte baloldali énjét, és számos klasszikus baloldali intézkedéssel igyekezett visszaszerezni a balra kacsingató szavazókat. Ilyen a 13. havi nyugdíj visszavezetése, a fiataloknak adott adókedvezmény vagy az iskolásoknak ingyenesen biztosított számítógép is: egyik sem került szóba pár évvel korábban, amikor még jól futott a szekér, magas volt a növekedés és alacsony az államadósság – de mind fontos lett (a válság közepén is), amikor egy esélyes baloldali kihívó bejelentkezett a hatalomért.

Ezen a ponton érdemes egy kis politikaelméleti kitérőt tenni annak érdekében, hogy egyértelmű legyen, mit értünk jobb- és baloldal alatt. Szigorúan gazdaságpolitikai értelemben véve baloldali kormány sosem volt Magyarországon, különböző jobb- és ultrajobboldali gazdaságpolitikák váltogatták egymást 1990 óta - de azért mindig voltak baloldalibb és jobboldalibb alternatívák. A politikában, mióta ez a műfaj egyáltalán létezik, az egyetlen klasszikus választóvonal a bal/jobb: nagyon leegyszerűsítve annyit jelent, hogy abból az értékből, amit az ember a saját munkaerejével előállít, mennyit kap meg a dolgozó, és mennyi marad a tulajdonosnál (régi szóval: tőkésnél). Ezért folyik az érdekharc nagyjából az ókor óta, és ez különbözteti meg leginkább az egyes kormányzatokat a fizetésből élők szempontjából: a tőke-munka tengelyen – vagy inkább skálán – elfoglalt hely. Amikor baloldali programmal kormányoz valaki, akkor egy kicsivel több jut a dolgozóknak a GDP-ből, amikor pedig jobboldalival, akkor egy kicsivel (vagy sokkal, mint mondjuk, Thatcher alatt Nagy-Britanniában) kevesebb. Ez Magyarországon is így volt, kivétel nélkül minden ciklusban a rendszerváltás óta. Nem egyszerűen arról van tehát szó, hogy a nagytőke – hívjuk akár nemzetinek, akár globálisnak; ha végigkövetjük a NER-ben nagyra nőtt cégek, kivétel nélkül mindig offshore céghálókban végződő, igen gyakran ismert multikéval egybefonódó tulajdonosi láncát, kiderül, hogy a kettő között legfeljebb a kommunikációs színtéren van érdemi különbség – a jobboldallal szimpatizál. Maga a jobboldaliság jelenti, definíciószerűen, a tulajdonosi osztály politikai képviseletét.

Létezik egy gazdaságpolitikai összefüggés, amelyet az 1990 utáni elő évtizedben inkább összeesküvés-elméletként emlegettek, ma viszont már főáramú sztárközgazdászok és -politológusok is evidenciaként beszélnek róla: hogy a szociális piacgazdaság nem a kapitalizmus egyik természetes evolúciós fázisa, hanem inkább csak egy reakció (volt) a kommunista ideológiájú rendszerek által támasztott politikai kihívásra. A szocialista tábor összeomlása, az ideológiai versenyhelyzet megszűnése óta Skandináviától Németországon át a Benelux államokig mindenütt leépülőben van a piacgazdaságok szociális jellege, és bizonyos értelemben hasonló a helyzet az USA-ban is (ahol természetesen sosem létezett európai értelemben vett jóléti állam) – érdemes egy pillantást vetni az Egyesült Államok GDP-GNI grafikonjára, és a két mutató 1989-ben szétnyíló, majd azóta szinte folyamatosan táguló ollójára. Rengeteg világjelenség – a trumpizmustól az európai populista hullámig – megérthető ebből az egyszerű összefüggésből: a gazdagok gyorsuló tempóban gazdagodnak, a középosztály úgy érzi (joggal), hogy kicsúszik a lába alól a talaj, a szegénység bővítetten termeli újra önmagát, a humán szféra nem beruházási célterület, hanem az egészségtelen tőketranszferek miatt a legfelül lévők szponzora.

Idehaza, ha a fenti vulgárökonómiai összefüggéseket nézzük, erősen jobboldali gazdaságpolitikával telt el az Orbán-rendszer 12 éve, és a következmény is pont az lett, amit egy jobboldali gazdaságpolitikától várni lehet. A gazdasági különbségek nőttek, a legszegényebbek beleragadtak a szegénységbe, a középosztály (ne tévedjünk, ez a fogalom nem az államigazgatás főosztályvezetői/helyettes államtitkári szintjét jelöli, hanem a pedagógust meg a körzeti orvost) pedig perspektívátlanná vált. És bárki, aki nem tartozik – mint tag, családtag vagy közvetlen kiszolgáló – a tulajdonosi körökhöz vagy a politikai holdudvarhoz, akkor és azért kapott egy kicsivel többet, mert komolyan felmerült, hogy a baloldal(ibb koalíció) is nyerhet, és mert a baloldali(bb) alternatívával csak baloldali ígéreteket és intézkedéseket lehet érvényesen szembeállítani. (Egyszerűbben: a 13. havi nyugdíj visszatérését nem Orbán jó szívének, hanem Karácsony Gergely 2019-es győzelmének köszönhetjük.)

Ezeknek a baloldali intézkedéseknek akkora a társadalmi vonzerejük, hogy amikor kiéleződik a politikai verseny, a jobboldal is kénytelen meríteni belőlük. Balra szavazni – összefoglalva – azért érdemes, mert a fenti jobb/bal meghatározás alapján baloldalinak tekinthető politikáknak (vagyis annak, ha a munkával megtermelt jövedelemnek nagyobb hányada marad azoknál, akik megtermelik; ha a rendszer igazságosabb, esélyteremtőbb és szolidárisabb) a társadalmi hasznuk is sokkal nagyobb. Ezért van az, hogy választások idején, a programjukban még a jobboldali pártok is skandináv jóléti államot ígérnek. Amit azonban, és ez szintén gyakorlati tapasztalat, kisebb vagy nagyobb mértékben kizárólag baloldali erők valósítanak meg – már amennyiben eljutnak a hatalomig.