Ha szimbólumokat keresgélnénk arról, hogyan áll Magyarországon az oktatásügy, adná magát a csütörtöki eset, amikor kiderült, hogy a közoktatásért felelős tárca szoborprojektjében – amellyel Kásler Miklós elfoglalja magát, amíg akad majd valami tennivaló az iskolák, az egészségügy a menekültek stb. környékén – nem sikerült helyesen leírni az első magyar miniszterelnök, Batthyány Lajos nevét. A valóságos, az Orbán-rendszer 12 évét faltól falig lefedő jelkép azonban az a nemzeti színű zászló, amivel az elfuserált feliratot letakarták.
Ez a „na, ugye” kormányzás a maga teljes valójában. Nem gond, hogy 2010 óta átlagosan mindössze 2,3 százalékos gazdasági növekedésre voltunk képesek (4-5 százalékos uniós támogatásból); hogy már a felcsúti csapat segédportása is Csekonics báró a teljes életpályájukat a szakmában töltő pedagógusokhoz képest; hogy öt kiugróan tehetséges magyar gimnazista közül legalább három külföldön tanul tovább; hogy minden ötödik-hatodik magyar gyermek Nyugat-Európában születik; hogy az ország gazdasági erejének zöme semmilyen támogatásra nem szoruló multik és az állami apanázs nélkül hónapok alatt éhen haló tehetségtelen senkik támogatásra megy el; hogy mindenki másnak nemcsak a lakás, az autó vagy az egészség megfizethetetlen már, de hovatovább a kenyér is – a keblünk dagad, hiszen 2015-ben eggyel több gólt rúgtunk a norvégoknak, mint ők nekünk.
Nem egyszerűen az a baj, hogy az oktatás rendbetétele, a tanárok (legalább futballista szintű) megbecsülése nélkül a legjobb esetben is örökre itt ragadunk a periférián.
A helyzet súlyosabb: a problémáinkat a szétvert, cserben hagyott oktatási rendszer termeli ki és termeli bővítetten újra – ez a dolga, ezt várja tőle a politika.
Hihető, hogy az a kormány, amelynek 12 év alatt egyetlen használható ötlete sem volt a hazai iskolaügy megújítására (a tettekről nem is beszélve), tényleg gondol valamit az ország jövőjéről? Hát hogyne. Ugyanannyira, mint hogy Putyin Roszatomja fogja megoldani a magyar energiafüggetlenséget.