Még az általános iskola alsó tagozatára jártam, amikor – miután a szovjetek 1983 szeptemberében lelőttek egy koreai utasszállító gépet, 269 emberrel a fedélzetén – egy osztálytársam azt bizonygatta, robotokat vitt a gép. Máig rejtély, miért maradt meg ez az emlék bennem, hiszen még fogalmam sem volt a világról. Talán azért, mert fel voltam háborodva, hiszen édesapámtól gyökeresen más híreket hallottam. Az ő alapállása az volt: amit Moszkva mond, az hazugság, nyilvánvalóan ártatlan emberek életét oltották ki.
Ez a régi emlék nem csak a brutális orosz agresszió és az azt követő propaganda kapcsán ötlött eszembe. Apukám irodalomtörténész volt, s bár elsősorban a XX. századi magyar irodalommal foglalkozott, a világirodalom műremekei is ott sorjáztak a végeláthatatlan, máig meglévő könyvespolcainak labirintusán, és próbálta átadni a nővéreimnek és nekem az irodalom szeretetét. Ám a Papa, bárhogy vélekedett is Brezsnyev rezsimjéről, nem vetítette ki azt az orosz kultúrára, irodalomra. Esze ágában sem lett volna emiatt azt mondani nekünk: „ne olvassatok Dosztojevszkijt”. Pedig jól ismert az író nacionalizmusa, teljesen megváltozott a gondolatvilága a szibériai száműzetésben eltöltött idő után, amikor pedig Nyugatra került, leveleiben az ottani életformát ostorozta. Védte a cárt, az önkényuralmi rendszert, az ortodox egyházat, amelyek – mint vallotta - együttesen vezetnek az emberi üdvösséghez. Thomas Mann sem volt letiltva a családban, pedig az Egy apolitikus meglátásai című 1919-es művében úgy vélte, a német nép nem engedheti meg magának a demokráciát, számára a tekintélyelvűség a megfelelő államforma.
Az írók nem tévedhetetlenek. De ettől még felbecsülhetetlen örökséget hagyományoznak ránk és olyan kincseket, amelyeket a legfelkavaróbb érzelmek, a gyűlölet feltámadása közepette sem lenne szabad megtagadnunk.