Most, hogy a kormányfő megadta a január végi, február eleji hagyományőrző időszak legfőbb irányvonalát, miszerint rendes magyar férfiember ilyenkor „Viszlát röfi!” felkiáltással túlvilágra küld egy kétmázsás jószágot, szaporodnak a közösségi oldalakon azok a fotók, amelyek követik a mintát, főként a NER széles berkeiben.
Így tett az az országgyűlési képviselő is, kinek neve mellé immár kijár a „nehezebb téged eladni, mint egy mosógépet” homéroszi állandó jelző, és aki, mint ismeretes, inkább a műtárgyak, régi órák, könyvek, százéves relikviák ódon illatú, finom világában érzi jól magát, ha nem éppen andalogva rója a pesti flasztert. Szabadidejében szívesen hallgat zenét, könnyedebb műfajtól a komolyzenéig, feltéve, ha az maradandó – írja -, mert a zene az, ami igazán kikapcsolja őt. No meg a sakk, bár olykor eljut azért teniszezni és horgászni is.
S talán mert miniszterelnöki megbízottként a kiemelt társadalmi ügyekért felel, időnként megmerítkezik a falusi, kisvárosi élet mélységesen mély bugyraiban, s elébe menve a főnöki elvárásnak, vagy tán épp követve azt, disznóvágásban segédkezik ő is. Hogy miért épp Békés megye csücskében teszi ezt, rejtély, úgy tűnik, politikusainknak nincsenek elérhető közelségben saját malactartó rokonaik, barátaik, egykori diáktársaik, vagy ha vannak is, azok nem akarnak közösségi oldalakon együtt szerepelni velük, amint leszúrják a cocát, s olykor a móka kedvéért perzselőpisztollyal még valamilyen tréfás feliratot is rajzolnak rá.
Ezt amúgy nem értem, ezt a (meg)bélyegzésnek tűnő feliratozást, az én gyerekkoromban a fiúk ilyeneket legfeljebb akkor követtek el, amikor porba hugyozták a monogramjukat, de szerencsére ezt a szokást kinőtték, felnőttként már egyik se csinál ilyet.
A közösségi oldalakra kitett képekből viszont így legalább a szélesebb közönség is láthatja, hogy a vidék bugyraiban megmerítkező képviselő, miniszterelnöki biztos, világosbarna színű, hegyesorrú utcai cipőben segédkezik disznóöléskor legszívesebben, hiába no, az öltözködésre akkor is adni kell, ha az ember épp disznószarban topog. Ha már vidékre megy, fekete szövetkalapot is nyom a buksijára, hogyan is tudná másképpen átérezni a vidéki öltözet autentikus szakralitását: ő így képzeli a disznóvágó embert, hegyes orrú cipőben, fekete, a cipő színéhez passzoló selyemszalaggal körbeölelt kalapban, kockás ingben, na meg az elmaradhatatlan steppelt mellényben.
Mellette ott áll a vidéki ember manifesztuma, a vidéki ember maga, aki ugyanazt vette fel ezen a reggelen is, amit máskor szokott, zöld munkásnadrágot, jó meleg kardigánt, munkásbakancsot, pamutsapkát. Legfeljebb, ha már disznóvágás, a viseltesebbhez nyúlt, nem az újszerűhöz, még akkor is, ha tudta, aznap hajnalban képviselőt lát vendégül, így alakult, mit lehet tenni.