A férfi kézilabda-Eb rendezése nem jött be. A magyar csapat epizodista volt, igaz, Feleki Kamill azt mondta: nincs kis szerep és nagy szerep, csak szerep van. De még a legnagyobb szerepekhez sem építenek húszezres fedett arénát, hogy teletömjék azt járvány idején.
Most már persze nem zsúfolt a ház, hazánk válogatottja nyomtalanul eltűnt, és már tudjuk is, miért. Azért, mert a fasorban sincs ahhoz képest, amit az izlandiak produkáltak a franciák ellen vagy amit Mikkel Hansen művelt a horvátokkal szemben. A szigetországiak közül nyolcan hiányoztak pozitív teszt miatt, és éppen nyolccal nyertek. Björgvin Gústavsson kapus pedig a szervezőknek tulajdonította a sorozatos eseteket, és azt írta, nagy elégtétel a számára, hogy elütötték a magyarokat a továbbjutástól.
Szabó Tünde sportügyi államtitkár közben „példaértékű” biztonsági intézkedéseket emlegetett, miközben Budapesten berobbant az omikron, már napi 16 ezren betegedtek meg, talán nem teljesen függetlenül a fedett pályás kézilabdás tömegrendezvénytől. De hát a kormányzati kultúra sajátos világ, egy másik államtitkár például bevallotta, hogy rendszeresen kölcsön vesz és magával visz néhány tárgyat különféle közgyűjteményekből. Úgy hívják, Fekete Péter. Nem az, akinek a jobb keze bal. Talán meg kellene hívni a labdarúgó- vagy a kézilabda-válogatottba labdaszerzőnek.
A kormányszóvivő pedig olyan videót tett közzé magáról, amelynek kísérő muzsikájában Kuat Kuralbajev kazah rapper a fizikai együttlétről dalol nem is kicsit durvábban, mint ahogyan itt körülírtam. (Még a „Dugni fogok” cím is finomított fordítás lenne.) A keresztény-nemzeti rezsim családi elkötelezettségéről sokat elárult Szájer húsz-huszonöt személyes férfias orgiája vagy Borkai kapitány szintén izgalmas hajóútja. Itt az újabb különlegesség. Szentkirályi Alexandra ízlését nem firtatom, semmi közöm hozzá, nem is érdekel, ám azért tűnődöm: a ritmika rajongóján kívül vajon ki hallgat kazah rapet?
Egy virtuóz dzsesszmuzsikus magyar nótát kedvel, ha zongorázni tudnám a szervilizmust, akkor Szakcsi Lakatost játszanék. S bár az, hogy Magyarország előre megy, nem hátra, a kézilabda Európa-bajnokságon nyomokban sem mutatkozott meg – az együttes minden idők legrosszabb Eb-eredményét „produkálta” a NER-éra húszezres emlékművében –, talán lesz még lehetőség a javításra.
Ha igen, jelentkezni kell a labdarúgó-vb megrendezésére. Nem olcsó, de meg lehetne takarítani vele azt a ki tudja, hány további évet, netán évtizedet, amíg a magyar válogatott elvergődik a világbajnokságra. Eddig harminchat esztendőt volt távol, viszont győztes pályázat esetén rendezőként fix lenne a helye. A házigazdai jogot 2030-ig már kiosztották, de 2034 sincs olyan messze, a vb-szereplésnél alighanem közelebb van. Addig meg lehetne kezdeni az állami spórolást. Vannak tartalékok: az önkormányzatok jelenleg 214 milliárd forinttal kevesebbet költhetnek, mint 2010-ben, és éppen ennyi taotámogatást kapott a kézilabda, semmiért.
Jó, még nincs annyi nagy arénánk, amennyi egy vb-hez szükséges, de stadionépítésben tényleg a topon vagyunk. Legutóbb Kalinyingrádban 35 212 személyes arénában is lehetett játszani, az meg simán felhúzható Kisvárdán vagy Mezőkövesden. Felcsúton és Debrecenben mindjárt 67 ezres stadion lehetne, merjünk nagyok lenni, és a köztévé riportere is helyesen beszélne végre, mert a minap (nem vicc) a német kézilabda-válogatottat nevezte „Nationalelfnek”.
Az kétségtelen, van hátránya is a vendéglátásnak, hiszen a 48 együttes nem elhanyagolható részét a hanyatló Nyugat képviselői alkotnák. Hoznák hozzánk a dekadencia mételyét... De a magyar csapat vb-részvétele mindent megér. Az persze félő, hogy honfitársaink labdába sem rúgnának a monstre mezőnyben, ám átmenetileg véget érne a szűnni nem akaró szereplési böjt.
A megnyitón Szakcsi nyomhatná a piros paradicsomot.
Szentkirályi Alexandra kedvencét nem javaslom.
