Amerika pénzügyi és szociális válságba süllyedt. Az utcákat brutális rablóbandák uralják, akik mindenkit megerőszakolnak, aki csak az útjukba kerül. A gazdasági kataklizma előtt viszonylagos jólétben élő Charmaine és Stan az autójukban bujkálnak és nem túl talpraesett módon próbálnak túlélni, míg egy nap meglátnak egy hirdetést az életüket megváltoztató projektről.
Margaret Atwood Legvégül a szív című regénye eredetileg rövid történetekként és folytatásokban jelent meg online, amiből egy nagyobb ívű regényt alkotni érdekes kísérlet, és csak félig-meddig sikerült. Az eredetileg 2015-ben megjelent, közeli jövőben játszódó disztópia világa és kérdésfeltevései pedig korántsem lennének érdektelenek.
A regény főszereplői nem akarnak a gengszterek áldozataivá válni, de bűnözésből sem szeretnének élni, így egy út marad számukra: jelentkeznek egy felhívásra, amely áloméletet ígér nekik. Ehhez semmi mást nem kell tenniük, csak beköltözni Consilience városba és aláírni egy papírt, ami gyakorlatilag minden joguktól megfosztja őket. Csak ezután derül ki, hogy emberkísérletről van szó: a lakók egy hónapot az ötvenes évek tökéletes kertvárosi világát idéző házakban laknak, majd a következő hónapot a Pozitron börtönben töltik. Mialatt be vannak zárva, ismeretlen váltótársaik foglalják el helyüket a tökéletes sövénnyel körülvett, virágmintás terítővel és ágyneművel berendezett házakban.
Maga az alapötlet, a börtönprojekt klasszikusnak mondható, nem Atwood az első, aki egy zárt, mesterségesen létrehozott, szigorú szabályok szerint irányított közösség dinamikáját vizsgálja. Ez önmagában nem lenne baj, mert a legklisészerűbb alaphelyzetből is ki lehet hozni egy olyan szöveget, ami sokáig az olvasóval marad. Sajnos a regény esetében ez nem azért történik meg, mert elgondolkodtat. Pedig lenne min gondolkodni, mert a kortárs világra is vonatkoztatható fontos kérdéseket vet fel: milyen mértékben képes az ember feladni a szabadságát, szabad akaratát, ha a közösség jövőjéről van szó? Milyen szinten kell ahhoz társadalmi felelősséget érezni ahhoz, hogy valaki lemondjon egyéni vágyairól és ne legyen több egy rá szabott szerepnél? És ha még sikeresnek tűnik is egy terv a katasztrófa átvészelésére, megakadályozhatja-e azt valami, hogy a túlszabályozás ne vezessen diktatúrához és váljon a világ pénzre éhes üzletemberek korrupciós játszóterévé? A Pozitron projekt ugyanis természetesen azt tűzi ki célul, hogy kisegítse Amerikát a válságból és a projektre jelentkezőkkel egy jobb világot teremtsenek, az anarchiából utópia legyen. Könnyen ki lehet találni, hogy nem lesz jó vége. Ami miatt Atwood könyve emlékezetes marad, az nem - egyébként a történetben igenis benne rejlő - kérdések megválaszolása, hanem az, hogy az olvasó öt oldalanként felteszi a kérdést: mi a fenét olvasok?
A regény kezdeti összeszedettsége után Atwood bedobja a gyeplőt a lovak közé és abszurdabbnál abszurdabb ötletekkel áll elő. Ezek alapja pedig az, hogy az emberek egyéni vágyai a könyvben kimerülnek a szexben, gyakorlatilag minden szereplő állandóan erre gondol, cselekedeteiket az motiválja, hogy le szeretnének feküdni valakivel, ha pedig erre nincs lehetőségük, akkor a csirketelepen élik ki a vágyaikat. A tehetősebbek Elvis és Marilyn Monroe szexrobotokat vásárolnak vagy agyműtéttel láncolják magukhoz imádottjukat. A kapcsolatokban mindenhol megjelenik az erőszak és a bántalmazás, a párokat pedig megszokás és birtoklásvágy köti össze, ami miatt a cím is kicsit idegen a történettől: szív nem sok van benne.
Ami talán a legzavaróbb a regényben, az a karakterek egyszerűsége. Az egyik főszereplő, Charmaine fő jellemvonásai a toxikus pozitivitása, naivsága és felszínessége, már-már butasága, ami lehetne védekező mechanizmus is a brutális világban, mégis leginkább hihetetlen és kevés. Leginkább azért az, mert a regény végén őt szembesítik a legsúlyosabb kérdéssel, és nehezen hihető, hogy ez a karakter árnyaltan képes választ adni rá az életével.
Ez a leegyszerűsítés érvényes minden szereplőre, mintha csak eszközök lennének arra, hogy Atwood belehelyezze őket őrült akciójelentekbe, amelyeknek nincs igazán kifutása vagy hatása a szereplők személyiségére. Kiszolgáltatottak az eseményeknek, azon kívül, hogy eldöntötték, részt vesznek a projektben, önálló, konstruktív döntéseket nem hoznak. Sodródnak, az anarchia közepette jobb életre vágynak, majd amikor bevonulnak az arany rácsok mögé, nem a szabadságuk elvétele ellen lázadnak fel, hanem életveszélyes módon házasságot törnek hozzájuk hasonló szánalmas figurákkal és ezek az események semmilyen nyomot nem hagynak rajtuk.
Atwood könyve stílusban és mondanivalóban sajnos elmarad az olyan spekulatív prózáitól, mint A szolgálólány meséje vagy a MaddAddam-trilógia. A legtalálóbb jelzők talán azok rá, hogy érdekes, komikus, abszurd. Annak ajánlható, aki szereti a szatírát, ami egyszerre figurázza ki a bemutatott társadalmi berendezkedést és azokat is, akik benne élnek.
Infó:
Margaret Atwood: Legvégül a szív
Jelenkor
2021.
