Szimbolikus gesztusnak is felfogható, hogy november végén több más ingatlannal együtt az állam eladta a hazai műemlékvédelem egykori székházát is. A budai Várban lévő Táncsics Mihály utca 1. a NER egyik vezető ingatlanhasznosítójához, Jellinek Dániel cégcsoportjához került. Ára és majdani funkciója egyelőre nem ismeretes, az azonban bizonyosnak látszik, hogy a műemlékvédelem hivatali ereje és szakmai bázisa után emblematikus épülete is megszűnik létezni abban a formájában, amilyennek fél évszázadon át ismertük. A világháborús ostromban erősen megsérült palotát az akkori műemlékvédelmi elvek összefoglalásaként állította helyre későbbi használója. Az eredeti formájában rekonstruált homlokzat mögött az elpusztult tereket a barokkot megidézve, de modern anyagokkal, a hatvanas évek legkorszerűbb belsőépítészeti formanyelvét alkalmazva alkották újra, szigorú funkcionalitással hozva létre a szükséges irodákat, műtermeket, a rendezvény- és kiállítóteret.
Ez a formanyelv volt a sajátja a „kultúra palotájaként” felújított egykori királyi palotának is. Visszatekintve minimum megkérdőjelezhető az a döntés, hogy a világháború után, amikor kiégve és precízen kirabolva ugyan, de még álltak a romok, bontócsákánnyal estek neki a falaknak a pontos rekonstrukció helyett. Habár horribilis összegért, de minden megmenthető lett volna – más kérdés, hogy ebben az esetben a palota nem válhatott volna mássá, mint azzá a giga-enteriőrmúzeummá, amelyként egyébként a megszületése óta szolgált. Hiszen a lakatlan dísztermek irdatlan hosszú sorát mutogatták az idegenvezetők a kíváncsi népnek.
Pontosan úgy, mint most az augusztus 20-án megnyitott Szent István termet, amelyet afféle 1:1-es modellként, régi fényképek és dokumentumok alapján rekonstruáltak a Budapesti Történeti Múzeum (BTM) metszettára helyén, a palotának abban az ugyancsak régivé varázsolt nyaktagjában, amely a BTM-et az Országos Széchényi Könyvtárral köti össze. Ez a terem egészen pontos képet fest arról, milyen volt a millennium lázában megalkotott, döbbenetesen megalomán királyi palota, amelynek megépítésekor Hauszmann Alajos gyakorlatilag megháromszorozta a régi, barokk királyi otthont, és a hazai iparművészek, bútorgyárosok, kárpitszövők, kerámiaművesek elképzelhetetlen mennyiségben állították elő a dúsan historizáló – és a világot éppen ekkor elöntő szecesszió mellett enyhén szólva is ódivatúnak ható – tárgyegyütteseket.
Ettől az eozinmázas-aranyfüstös tombolástól valóban mellbe vágóan elütnek a hatvanas-hetvenes évek letisztult formavilágát őrző, márvánnyal, rézzel, üveggel operáló múzeumi és könyvtári terek, bár lépten-nyomon leszocreálozni őket még hangulatkeltési céllal is hamis gesztus. A kérdés azonban nemcsak úgy vetődik fel, hogy mi a „szebb”, a „nemzetibb”, a „magyarabb”, azaz az előbbre való, a millennium-kor vagy a hetvenes évek tárgykultúrája, hanem úgy is, hogy ha nem múzeum és könyvtár van a Várban, akkor mi.
A funkció megoldatlansága már az olyan kisebb léptékű beruházásoknál is látványosan megmutatkozik, mint a hihetetlen precizitással a hauszmanni köntösben helyreállított Főőrség vagy a Királyi lovarda. A palotaőrség épülete most vendéglátó funkciót takar, a várfalba mélyesztett alépítménye pedig gigantikus mosdóblokkot rejt. De a Királyi lovardával láthatóan zavarban van a megrendelő. Lovagolni akkor is csak alkalomszerűen fognak itt, ha a legfrissebb terveknek megfelelően az istállókat is visszaépítik, rendezvénytérként pedig erős konkurenciára számíthat a Várkert Bazárban, illetve az ugyancsak újrateremtés alatt álló hatalmas József főhercegi palotában - ennyi udvari bál a földön nincs. A döntéshozó mintha fordítva ülne a lovon: elhatározta mindennek a visszaépítését, ami valaha itt volt, és menet közben keresi a funkciót az új terekhez.
Még az évtizedek óta torzóként álló Honvéd Főparancsnokság rekonstrukciójához kapcsolódik a legkonkrétabb szerep, ezt látogatóközpontként kívánják használni. Az egykori Vöröskereszt-palota, a József főhercegi palota pedig részben „irodaépület” lesz, kérdés, ki használja és mire. Közismert, hogy a miniszterelnök által használt Karmelita irodaház is csak a szűkebb kabinetet képes befogadni, és a brutális költséggel visszanagyított Pénzügyminisztériumban sem fog elférni az összes minisztériumi dolgozó. A Belügyminisztérium költözésének előkészítése pedig látványosan le is állt, nem cáfolt hírek szerint azért, mert az öt évvel ezelőtt pánikszerű gyorsasággal kiürített egykori akadémiai tömb kicsi lett volna a minisztériumi apparátusnak.
2014-ben, nem sokkal azután, hogy L. Simon László akkori kulturális államtitkár bejelentette a Nemzeti Hauszmann Terv megindítását, világossá tették, hogy a cél tulajdonképpen az új köztársasági elnöki rezidencia megalkotása, mert Orbán Viktor tervezi visszafoglalni a Sándor-palotát. Az akkori közlések szerint a köztársasági elnök az újrafogalmazott királyi palotát használná: ekkor kezdtek el helyet keresni a Nemzeti Galériának, majd az OSZK-nak. Ám az előbbi épülete Karácsony Gergely ellenállása miatt még nem épül a Városligetben, az utóbbi helykeresése pedig némi enervált ötletelés után mintha leállt volna.
Bár ilyesmiről az eredeti deklarációkban szó sem esett, a Várban ma csaknem tucatnyi helyen folyik az építkezés vagy a lázas tervezgetés - de a palotában a Szent István-terem visszaálmodásán kívül még nem történt semmi. A nagyságrendre jellemző, hogy ez a mintegy 40 négyzetméteres terem a nyom nélkül megsemmisült palota-enteriőrök három százalékát teszi ki. Igaz, december elején a Hauszmann program Facebook oldalán közzétették a Nemzeti Galéria A épületét illető visszabontási elképzeléseket is: ez a tömb eredetileg a palota kapujaként szolgált.
Csak ne kortárs legyen
Az elmúlt hét év egyvalamire mindenképp elég volt: a közgondolkodás átállítására. Az az elképesztő következetesség, amellyel az utóbbi Orbán-kormányok a monarchia és a Horthy-kor építészete felé fordultak a kortárs formanyelv helyett, valamiféle megkérdőjelezhetetlen értékké tette a „szép, régi”-t. Amiben különösen az az érdekes, hogy a legelső Orbán-kormány 2000-ben még a műemlékvédelem „táguló köreinek” elvét vallotta, amikor a védelmet a kortárs építészet felé nyitotta meg.
Orbánék ma mit sem törődnek azzal, hogy az általuk preferált formakincs valójában díszlet, a historizmus gyorsan múló divatja, és hogy a Várban a Mátyás-templom, a Halászbástya, a levéltár vagy a királyi palota nem „igazi”, hanem egy tudatos, a nemzeti nagyságot hangsúlyozni hivatott konstrukció eredménye. Kijelölték ezt a könnyen emészthető formanyelvvel operáló pontot a múltban, és mindent ehhez igazítanak. Csak innen nézve valódi érték a Főőrség, a lovarda vagy a József főhercegi palota. Pláne a Pénzügyminisztérium, amelynek rettentő oromzatait a kortársak is borzadva nézték, és nemzetközi elismerés övezte Rados Jenő professzorék ötvenes évekbeli munkáját, amikor a háborús károk után nemesebbé, egyszerűbbé építették át a homlokzatot.
Ugyanakkor a múlthoz való görcsös hűséget is árnyalja, hogy pár hete egy szűk körű eseményen bemutatták a Honvéd Főparancsnokság látványtervét. Ezt a hajdan mögötte állt honvédelmi minisztérium rekonstrukciója helyett egy abszurd torzó zárná le a Szent György tér felől, amelynek a múlthoz ugyan nincs köze, viszont nem is zavar be a Karmelitából nyíló panorámába.
De ez a fajta ízlésformálás kétségkívül működik, a közízlés „szépnek” látja a rekonstrukciókat és „csúnyának” a modern építészet fél évszázados főműveit. A Kossuth téren könnyű kézzel bontották le a METESZ-székházat, hogy egy sosem volt kulissza mögé rejtsék az új országgyűlési irodaház egyébként tetszetős, modern épületét. A szűk szakmai körökön kívül senki sem ejtett könnyet Virág Csaba várbeli teherelosztójáért, ahogy vélhetően Jánossy György és Laczkovics László Burg hoteléért sem fog. Az utóbbira kiadott bontási engedély azonban legalább a szakmát felébresztette: a 22-esek építészcsoportja karácsony előtt „védettségi emléktáblát” helyezett el az ellenállás jeléül az épületen.
N.K.J.
