A sokat ígérő ellenzéki összefogás mintha megfenekleni látszana. Olyan kommunikációra lenne szükség, amely túlmutat a pártok belső érdekharcain, amit ráadásul egyik-másik politikai erő még a nyilvánosság elé is visz, feladva ezzel a labdát a hatalmon levőknek. Az együttes program megírása egy dolog, de vajon a sokpárti konszenzus keresése eljut-e a szavazókhoz, vonzza-e a változtatni akarókat, vagy megmarad a füstös szobák berkein belül? Ha igen, az legfeljebb tovább ingatja a bizonytalanokat.
Mihamarabb közös nevezőre kellene jutni. Egyet mondva, nem pedig sokszínűen, a sorból kibeszélve megjeleníti az egyébként közös akaratot. Márki Zay Péter személyében megtalálták a miniszter-elnök jelöltet, de az alkalmi és sajátos unió nem húzhat szét, Márki-Zay sem lehet csupán dísz a mentén. Ellenkező esetben a közös hatalomgyakorlás sem lehet sikeres. Ha valamikor, akkor most megmutathatják a hatalmat opponáló pártok: a közösség összetart, nincs széthúzás, egységben az erő. Az ellenzéki léghajóban ülő pártok túl vannak az első kézfogáson, bizonyították együttműködési képességüket az előválasztásokon. A továbblépést illetően a pártvezetések felelőssége a legnagyobb. Fel kell rázniuk a tagságot és a szimpatizánsaikat, nem szabad hagyniuk kialudni a tüzet: ez nem politikai felelősség csupán, hiteles emberi nagyság is kell hozzá.
A demokratikus ellenzéknek két dologra van most szüksége. Az egyik a közös ellenfél (ez megvan), a másik a belső egyensúly (ami még nincs). Pedig az önmérséklet fontos eszköze lesz a megvalósításnak. Egyelőre azt is csak remélni lehet, hogy az ellenzék most még olykor sete-suta kommunikációja feledésbe merül, és rátérnek az ütős szóbeli és vizuális attrakciókra. Ezzel a szavazótáborukat erősíthetik, a bizonytalanokat magukhoz vonzhatják.
A demokratikus oldal megérdemelne egy újabb esélyt. Annál is inkább, mert mint tudjuk a közelmúlt történelméből: az évtizedes hatalmak nemcsak a választók kiszolgáltatottságához, hanem rosszabb esetben diktatúrához vezetnek. Ki akar így élni?