Be kell, hogy valljam, profi marketing kíséri Bergendy Péter Post Mortem című alkotását. Már a forgatás során elhintették, hogy ez lesz az első magyar horrorfilm, a sajtó meg lelkesen használja a szlogent a mai napig. Pedig, ha visszatekintünk a filmtörténetben, tudni illik, hogy az első magyar horror 1918-ban készült: az Alraune Kertész Mihály és Fritz Ödön rendezésében. A műből sajnos nem maradt fenn kópia, a történet egyébként Hanns Heinz Ewers regényének feldolgozása, amelyben egy őrült tudós ember és mandragóra keresztezésével létrehoz egy gyönyörű, ám démoni nőt. Ha pedig vetíthető, méghozzá valódi művet keresünk a műfajban, akkor ott van az 1997-es Defekt, Fazekas Lajos alkotása, melyben Gedeon nyomozó úr (Kern András) eltűnt nők után nyomoz. Summa summarum, a Post Mortem nem az első magyar horror. Persze, el lehet játszani a szavakkal. Például, hogy Bergendy Péter rendező első egész estés horror filmje, esetleg Magyarország által első alkalommal Oscarra nevezett horror, vagy, szimplán, hogy a hét legjobb magyar horrorfilmje a mozikban – ha netalán cinikusra vennénk.
Ha szigorúan csak az alkotást nézzük, akkor kísértetfilmről kell beszélnünk. Látványosan, lendületesen indul, az első világháború egy ütközetében Tomás (Klem Viktor) csaknem életét veszti – még egy látomás is lepereg előtte. A harcok után arra specializálja magát, hogy az 1918-es spanyolnátha világjárvány következtében elhunyt embereket fényképezi – inna a cím: post mortem fotózás. Ez létező hivatás volt annak idején, hiszen gyorsabb és olcsóbb megoldás is volt, mint a festmény és a kivitelező embernek különböző szerkezetekkel kellett elérni, hogy pozícióba – lehetőleg életszerűbe – hozza az elhunytakat. Tomás találkozik tizenéves Annával (Hais Fruzsina), aki a falujába invitálja a férfit, hiszen ott rengeteg a halott, és mivel nagyon hideg van, fagyott a föld, nem tudják eltemetni őket. Szóval, munka lenne bőven. A kiindulási ötlet pazar, az atmoszféra hátborzongató – prekoncepciójában minden megvolt ahhoz, hogy a Post Mortem egyedi művé válhasson.
Sikerül azonban a legfontosabb összetevő terén hibázni, a mese hiányolja a koncepciót. A halottak a faluban bizony földön ragadt szellemek, akik irtó mérgesek. Normál esetben idővel érdemes lenne megtudni, hogy miért, elvégre Tómás és Anna párosa is erre törekszik. De sajnos csak elvileg. Peregnek a filmkockák, múlnak a percek, negyedórák, menetrendszerűen a zsánereszközökkel való ijesztgetés, melyek egyre súlytalanabbá válnak, lévén, hogy a cselekmény nem szolgáltat hozzá feszültséget. Elég könnyű belefásulni a magyar filmeknél meglepően sokat használt digitális trükkökbe és megoldásokba, ahogy többet látjuk azokat, egyre kevésbé hatásosak és nem lehet nem konstatálni, hogy ezek mesze-messze vannak még nyugati színvonaltól.
A rendező, Zánkay Piros és Hellerbarnd Gábor társ-forgatókönyvíróként közösen jegyzett produktum légüres térben mozog, a mű második felében biztos zajlik valami, de ez a vászonról már nem igazán derül ki. Az alkotók szemmel láthatóan elfeledkeztek a dramaturgia szabályairól és a természetfeletti jelenségeket pakolták egymásra logika és érzelem nélkül – a látottak olykor fárasztóak, máskor nevetségek. Mindemelett elképesztően elnagyolt a két főszereplő karakter, A Tomást alakító Klem Viktor látványosan nem találja magát a szerepben, Hais Fruzsina Annája pedig egyszerűen olyan, mintha minden instrukció nélkül verset mondana és a sorok között szenvedélyes pillantásokkal revolverezi a partnerét – mely egy picit azért zavarba hozhat érzékenyebb alkatú embereket. Végül maradt még a legtriviálisabb észrevétel: ha egy film mintegy száz évvel ezelőtt játszódik, a bútorok nem kell, hogy százévesnek látszódjanak.
Mindent összevetve, a Post Mortem így nem más, mint egy milliárdos Skanzen reklámfilm.
Infó:
Post Mortem
Bemutatja az InterCom
