Joggal keltett megütközést, sőt felháborodást mind itthon, mind külföldön - leginkább a szigetországban - az, ami a magyar-angol mérkőzésen múlt pénteken este történt. Mármint amit a szurkolók egy csoportja művelt: a sörösdoboz dobálás, a majomhuhogás, a rasszista megnyilvánulások. Szinte el is sikkadt emellett, hogy a magyar fociválogatott jelentős gólkülönbséggel ismét kikapott.
Az szinte már rendben van, hogy a végtelen pénzekből fizetett nemzeti tizenegyünk a számolatlan összegekből felújított csodastadionunkban egy világszinten jegyzett csapat ellen nem ér el győzelmet, de még elfogadható ellenállást sem nyújt, még az albánok ellen sem, igaz ez az ő otthonukban történt. (Ebből is látszik, hogy diktatúráról szó sincs még hazánkban: amikor az volt, az angolok égtek, mint a szén.) Jó lenne azt hinni, hogy ami a pályán történt, az újabb csúfos vereség semmilyen kapcsolatban nincs azzal, ami a lelátókon tapasztalható volt. Pedig de.
Egy kormánytag, Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter rögtön, csuklóból mentegette a rasszista elkövetőket, bár később cseppet korrigált. Relativizálta a bűncselekményt, pontosan bemutatta, hogy az a kormány, amely anyagilag az elmúlt évezred legjobb korszakává tette a foci, a focisták és a körülöttük sündörgő siserahad számára a 2010-2021 közötti éveket, bizony ugyanaz, amely évek óta képtelen megrendszabályozni a lelátók fenegyerekeit. Sőt a tehetetlenség mímelésével - úgy tűnik - támogatja is őket, ami egyenesen következik a konfliktusok szítására épülő politikájából. A népesség megosztása, egymásra uszítása szavazatokat hozhat, de harsány kommunikációjukkal ellentétben: nemzetet nem épít. Sem olyan országot, amelynek válogatott mezében dicsőség pályára lépni, nyerni még inkább.
A pénz elcsalhat szélesen mosolygó, le- és elkötelezett talpnyalókat, kiszolgálószemélyzetet akár Kötcsére is az ország vezetőjének igehirdetést hallgatni, a hatalom fényében fürdőzni, de még válogatottan jó képességű embereket sem kovácsol össze valódi csapattá. Ahhoz egy olyan ország kell, ahol mindenkinek érdemes közös célokért harcolni – akár önzetlenül is.