A magyarországi vagyonos réteg egy frissen megjelent elemzés szerint erősen kasztosodik. A Blochamps Capital előrejelzése szerint 2025-re hétezer milliárdosa és hét dollármilliárdosa lehet az országnak. Nyílik az olló a legtehetősebbek alsó és felső rétege között – állapították meg friss elemzésükben. Bár a járvány sújtotta 2020-as évben 100 milliárd forinttal csökkent Magyarország 100 leggazdagabb vállalkozójának összvagyona, a legfelső réteg gyarapodása meghaladhatta a 15 százalékot.
Önmagában nem találom problémásnak, ha egy magántulajdonon alapuló piacgazdaságban egy idő után jelentős jövedelem és vagyon különbségek alakulnak ki. Az is természetes számomra, hogy a tehetség, a teljesítmény, valamint a szerencse együttes kombinációja kiugróan nagy tulajdoni hányadot biztosíthat egy-egy személy vagy szűk csoport számára. Ezek a hatalmas birtoktestek keletkezhetnek termelő, kereskedelmi és szolgáltató tevékenységből, de létrejöhettek pénzügyi tranzakciók révén is. A dúsgazdagok rangsora nem foglalkoztat: hogy ki milliárdos és ki százmilliárdos, számomra abszolút nem izgalmas.
Az már jobban érdekel, hogy milyen társadalmi és gazdasági hatásai lehetnek annak, ha a szupergazdagok csoportját nem követi egy széles – módosnak nevezhető – polgári középréteg. De ami igazán fontos és figyelemre méltó, az az: mi történik abban az esetben, ha egy ország közösségének fele-harmada szegénységben él, és nincs is esélye a felemelkedésre? Bükkfafejű közgazdászként ennek a – és nem a milliárdosok közötti - kasztosodásnak néhány lehetséges ódiumát kívánom felvillantani.
1. Azzal kezdem, hogy a vagyonosodás gyorsaságának üteme mindig kétségeket ébreszt bennem. Ismerek olyan nagyvállalkozókat, akik hosszú évek kemény munkájával jutottak el oda, hogy milliárdosnak nevezhetik magukat, és számon tartok olyanokat is (nem ismerősként), akik politikai kapcsolatok kihasználásával és/vagy csalárd közbeszerzésekkel jutottak szinte mérhetetlen anyagi javakhoz és előnyökhöz. Ha ezek a „csókos” milliárdosok kerülnek mennyiségi fölénybe, akkor azzal kell számolnunk, hogy vége a tisztességes vállalkozás és a tisztességes munka becsületének. Ha az üzleti szféra jogtisztelő szereplőinek (munkaadók, munkavállalók) jelentős többsége úgy érzi/úgy látja, hogy csak azok boldogulnak, akik valamilyen okból – de nem tehetségükből, tudásukból, tapasztalatukból eredően – évről-évre feltűnő sebességgel gazdagodnak, akkor előbb vagy utóbb komoly feszültségek keletkeznek a sebesen jelentős vagyont szerzők és a materiális értelemben magukat vesztesnek és szerencsétlen baleknak érzők között.
2. Ennek egyik szomorú hozadéka lehet a vagyonbiztonság, a közbiztonság romlása. Nem szeretném ismét behozni a „megélhetési bűnözés” fogalmát, de nem érezhetik magukat biztonságban a milliárdosok, ha Magyarországon a lakosság jelentős része éhezik vagy méltatlan körülmények között él. És itt nemcsak az önálló jövedelemmel alig rendelkezők táborára gondolok, hanem azokra is, akik dolgozói és nyugdíjas szegénységben tengetik mindennapjaikat. Ha ők kevesen lennének, senkit nem érdekelnének a milliárdosok, de miután millió számra élnek velünk a kisemmizettek, jó lesz a nyomorukra odafigyelni. Elsősorban az emberség okán, de a társadalmi béke megőrzése érdekében is. A minimálbéresek és kisnyugdíjasok népes csapata eddig csendben figyelte a zavartalan és sokszor arcátlan „tollasodást”, de egyszer az ő türelmük is elfogyhat.
3. A hatalmas vagyoncsoportok olyan körülmények közötti keletkeztek, hogy közben a társadalom nagyobb részének életszínvonala csökkent, a kitörési lehetőségek pedig korlátozottak. Ez a helyzet mindenképpen felveti az állami jövedelemszabályozás felelősségét is. Az adó- és járulékrendszer igazságossága, a tőkejövedelmek és munkajövedelmek terhelésének méltányos szisztémája, a nagy vagyonnal rendelkezők ellenőrzésének kiemelt fontossága mind-mind olyan tényező, amely csökkentheti a vagyoni/jövedelmi differenciákat. Ha ezzel nem törődünk, akkor romolhat a munka- és adómorál. Miért dolgozzak becsületesen, miért ne „okosban” csináljam, miért ne próbáljak ügyeskedni, hiszen a nagymogulok a kastélyaikban milliárdos tételben svindliznek és kerülik el az adóhatóságot?! Nekik mindent szabad, nekem semmit? Gondolni kell arra a magyar gazdasági érdekre is, hogy az ipart és kereskedelmet folyamatosan serkentő érdemi belső fogyasztás csak ott alakulhat ki, ahol a lakosság széles rétege fér hozzá az alapvető javakhoz. Ezen túl autózik, vendéglőbe jár, utazgat és kisbefektetőként felhalmoz. Pénztelen emberek tömegeivel mindez nem sikerülhet.
4. Ha a vagyoni/jövedelmi polarizációnak nem szabunk határt, akkor azt az ország gazdasága is megsínyli, és egy idő után az állami költségvetés képtelen lesz gondoskodni a rászorult embertömegről. A versenygazdaság természetes következménye, hogy vannak nyertesek és vesztesek, azaz létezhetnek akár jelentős különbségek is. De az nyilvánvalóan nem lehet cél és átmenetileg sem elfogadható, hogy a kevés győztes lakomázzon, a milliónyi lemaradt pedig éhezzen. Nem is kell ismernünk a milliárdosok világát, hogy erre a tarthatatlan ellentmondásra rávilágítsunk. Elég, ha azt a kérdést feltesszük, hogy miként fordulhat elő egy épülgető piacgazdaságban, hogy a nyugdíj megállapítása pillanatában két személy vonatkozásában százszoros (!) is lehet a differencia. A 28 500 forintos és a 2 850 000 forintos nyugdíj a valóságban is létező összeg, a köztársasági elnök későbbi nyugdíjszerű (4,4 milliós) javadalmazásáról már nem is beszélve. És mint tudjuk: ennél sokkal nagyobb jövedelmi különbségek is vannak.
Egy okos embertől hallottam, hogy a szegénység a demokrácia sírásója. Na, ha nem akarunk a gödörbe feküdni, akkor gyorsan tennünk kell valamit a nélkülözés és a nyomor gyors felszámolásáért. A Blochamps Capital felmérés adataiból kitűnik, hogy a dúsgazdagok szűk táborának nincs szüksége segítségre, a nincstelen tömegeknek viszont annál inkább.