Három napba telt, míg a kormány kitalálta, hogyan verje le a valójában még ki sem tört Sinopharm-lázadást anélkül, hogy bárki kiejtené a száján a kínai vakcina nevét. A lépéskényszer adott volt, hiszen a kínaival oltott idősek mind nagyobb tömegben teszteltették a védettségüket, és a magánlaborok után az ősellenség, a főváros is kimutatta, hogy minél korosabb valaki, annál nagyobb eséllyel mászkál a világban maszk és valós immunvédelem nélkül.
Ilyenkor az egyik megoldás az, hogy a felelős állam széleskörű vizsgálatot indít az érintettek körében, meghallgatja a szakértőket, majd egy jól szervezett oltókampány keretében hatékony oltással – értsd: Pfizer, Moderna – is vakcinázza azokat, akik pórul jártak. Ha ez történik, nem is kell feltétlenül számot adni arról, ugyan mi a bánatos égnek adták az idősek százezreinek pont a kínait, amiről a gyártó is megmondta, hogy ebben a korcsoportban nem tesztelték. Minden gyanút kiolt, ha a kormány elegánsan korrigál, és az állampolgár érzi, hogy az ő élete fontos.
Ehhez képest a miniszterelnök bejelentése, miszerint „lehetővé teszik” a harmadik oltást, viszonylag kevéssé elegáns megoldás. Egyrészt, mert elmaszatolja a problémát, bizalmatlanságot kelt az összes oltóanyaggal szemben. Másrészt, mert láthatóan mindenki felelősségére bízza a továbbiakat, leszámítva a kormányt: majd az állampolgár eldönti, akar-e harmadik oltást; majd a háziorvos kitalálja, szerinte melyik vakcinára melyik ráoltás a jó; sőt azt is, hogy akar-e ő egyáltalán kuruzsolni, amikor a WHO is megmondta, csak óvatosan.
Hogy meglepődtünk-e ezen? A legkevésbé sem. A járvány első perce óta ez történik. A kormány egy alternatív valóságban tevékenykedik, ahol persze a díszletre az van felpingálva, hogy itt minden a vírus elleni védekezést szolgálja, de a valóságban a legkevesebb figyelem a betegség legyőzésére irányul. Miközben szabotálták a tesztelést és a kontaktkutatást, és folyton késtek egy ütemet, amikor zárni kellett volna - de a nyitást legalább rendre elkapkodták -, az ég világon mindenre volt figyelmük, ami kizárólag a pőre hatalmi érdekeiket szolgálta, viszont köze nem volt a harmincezer emberéletet követelő betegséghez.
És most nem is csak az ész nélkül beszerzett lélegeztetőgép hegyekre, meg az aranyáron, gyanús közvetítő cégeken keresztül vételezett kínai oltásra gondolunk, hanem mindarra, amit hamarosan a feledés homályába lök a túl rövid politikai emlékezet. Micsoda dolog azért veszélyhelyzetet hirdetni, hogy közben egyetemeket lehessen tönkre tenni, vagyonokat elsíbolni, ellenzéki önkormányzatokat agyagba döngölni? Mégis, miféle embertelenség egy világjárványt kihasználni arra, hogy törvényt hozzanak a transznemű polgárok életének megkeserítésére, a meleg párok örökbefogadásának ellehetetlenítésére, és mindenkit odavessenek a felhergelt béközép elé, aki nem pont úgy éli meg a nemiséget, mint Kövér László?
Ami a harmadik oltással most történik, az csak egy újabb lépés ezen az úton. Folytatódik a hazugság, az üres propaganda, a lélektelenség. Tizenegy évünk ment rá eddig.