A halk szavú hajlíthatatlanok közé tartozott Perczel Anna. Soha nem kiabált, nem érvelt asztalt csapkodva, ám nem is engedett abból, amit ő a legjobbnak tartott. Nem csoda, hogy nem lett része semmiféle hivatalosságnak: civil maradt, befolyásolhatatlan és csak a végcélra ügyelő. 2004 kora nyarán láttam őt először. Az erzsébetvárosi Holló utcában állt egy lebontásra ítélt, szépséges szecessziós bérház előtt, hitetlenkedve és értetlenül nézte a pótolhatatlan épületet, amelynek története volt, helye a városszövetben. És míg ott állt, és szinte suttogva beszélt, már létre is jött az ÓVÁS! egyesület. Sosem felejtem el, mit éreztem, amikor a túlsó járdán feltűnt egy ismert helyi politikus, és nevetve odarikkantotta: ugye, nem gondoljátok, hogy itt bármit elérhettek?
Ott valóban nem ért el semmit a tiltakozás, az Ezüstműves ház helyén ma már egy jellegtelen lakótelep tornyosul. De a Belső-Erzsébetváros igenis bekerült a közbeszédbe. Sokan akkor értették meg, mi az építészeti értékvédelem, miért fontos, hogy a házakban megtestesülő közös polgári örökség ne legyen egy csettintésre elpusztítható. Perczel Anna pedig, aki fiatal építészként, még a rendszerváltás előtt a történelmi városrészek megóvásával foglalkozott, 2007-ben egy rendkívül adatgazdag értéktárat is összeállított Belső-Erzsébetvárosról, Védtelen örökség címmel.
Mostantól ezekkel a higgadt, csöndes, leírt szavaival kell beérnünk.
