Joe Biden alaposan meglepte híveit és ellenfeleit egyaránt. A rászavazók kedvelték, de nem rajongtak érte, az ellene voksolók elutasították, sőt becsmérelték (és még ma is kitartóan „demensezik”). Az amerikai közélet legrégibb és legismertebb politikusa mindkét tábor előítéleteire rácáfolt. Már az elnökválasztási kampányával is jelezte, hogy a „régi Biden” a múlté, a Fehér Házba pedig „új Biden” költözött be. Akik az előbbit ismerve próbálták megjósolni kormányzását, nem győznek álmélkodni. Akik nem tudták elképzelni eddigi pályája alapján megújulását, bámulnak. Az óvatos centrista szenátorból bátor elnök lett, a fontolva haladóból korszakos reformokba belevágó. Szaporodnak az elemzések, amelyek az Amerikát megreformáló – és a demokráciát megmentő – FDR, Franklin Delano Roosevelt örökösének látják, s programjait hozzá mérhetőnek.
Ismét igazolódni látszik a történelmi tapasztalat, hogy a hatalom gyakran megváltoztatja birtokosát. Ha úgy tetszik, akkor mutatkozik meg igazi énje. Ha Sztálin tudta volna, mi jár Hruscsov fejében, aligha ismerjük meg a sztálini bűnök bevallóját. S megfordítva, sok nagy reményekkel várt politikus okozott már csalódást. Nem véletlenül tartják elemzők komoly politikai előnynek, ha valakit „alulértékeltek”. Történetesen éppen a ma már a legnagyobb elnökök közt számon tartott FDR-t. Hivatalba lépése előtt azt írta róla a korszak amerikai élpublicistája, Walter Lippmann, hogy „nem népvezér (…), kedves ember, aki minden fontosabb képesség nélkül nagyon akar elnök lenni”. Egy mai Lippmann ugyanezt írhatta volna, sőt jó néhány publicista két éve le is írta Bidenről. Aki korábban többször akart – hiába – elnök lenni, ám Trump ténykedése láttán akart igazán: az „erkölcsi vezetést” hirdető FDR-t felidézve óhajtotta megmenteni „Amerika lelkét”. A két tucat demokrata elnökjelölt közül éppen rávoksolók, majd tavaly novemberben őt a Fehér Házba rekordszámban beszavazók mintha megsejtették volna az „új Bident”.
Holott talán sohasem bújt volna ki a régiből, ha a világjárvány nem teremt drámaian új helyzetet is. Madáchcsal szólva, a kor úszója és nem vezére az egyén. Eleinte Biden még csak társadalma lelkét ígérte menteni a mind nyíltabban autokrata módjára politizáló Trumptól, hogy aztán már a „testet” is menteni kelljen a járványt félrekezelő elnöktől. Viszont a – társadalmi és gazdasági – válság egyben lehetőséget is kínált olyan nagy horderejű változtatásokra, amelyekre indulásakor Biden aligha számíthatott. S amelyek mintegy felkínálták neki a korszakos elnök ritka lehetőségét. Amilyen az 1929-33-as világgazdasági válság volt FDR-nek, s utána csak a 60-as években Johnsonnak, majd Reagannek. Akik az Ovális Irodában ugyancsak rácáfoltak a velük kapcsolatos lekezelő várakozásokra. A 60-as évek polgárjogi összecsapásai, a déli fajvédők brutális utóvédharca a békésen tüntető afroamerikaiakkal, riasztóan rombolta Amerika presztízsét, amit mentendő, az alig másfél évtizeddel azelőtt még az egyenjogúság ellen küzdő Johnson szenátor elnökként (Kennedy utódaként) történelmi polgárjogi törvényeket vitt keresztül a kongresszusban. A filmszínészből előbb kaliforniai kormányzóvá, majd elnökké avanzsált Reagan pedig megragadta a rekord infláció és munkanélküliség kínálta ellenreformáció lehetőségét az adó- és államcsökkentésre: ha FDR kiterjeszthette a beavatkozó államot eladdig páratlan mértékűre, Reagan visszazsugorította, s vele a szociális költekezést. Az ő korszelleme az államot nem problémamegoldónak láttatta, hanem problémának. A járvány nyomán az inga visszaleng: az állam ismét nélkülözhetetlen a vírus elleni harcban és a gazdaság talpra állításához.
Esztendeje, amikor már biztossá vált elnökjelöltsége, Biden kezdte pedzegetni, hogy immár nem csupán a Trump-korszakot óhajtja lezárni az amerikai politikában, hanem a Reagannel kezdődött „államellenes” szakaszt is. Vagyis visszatérne oda, ahol – a roosevelti New Dealre építve – Johnson újabb távlatos, Nagy Társadalomnak elnevezett szociális programokkal próbálta leküzdeni a társadalmi egyenlőtlenségeket. Lévén a kongresszus mindkét házában nagy demokrata többsége, ez sikerült is volna neki, ha nem fut bele a (Kennedytől megörökölt) vietnámi háborúba, amely szó szerint elvitte a pénzt. S vele Johnson elnökségét is. A közte és Reagan közti két évtizedben pedig a roosevelti programok haszonélvezőjeként komoly jövedelmi javulást élvező széles középosztály (a lakosság mintegy kétharmada) már nyűgnek érezte, hogy adójából támogatják az alatta lévő szegényebb rétegeket, s megnyílt az ajtó a Reagan-korszaknak. Akinek költségvetési igazgatója egy könyvében cinikusan el is árulta, hogy addig szeretnék az adókat csökkenteni, amíg csontvázzá teszik a szociális költekezést. Még a későbbi demokrata elnök, Bill Clinton sem mert új, nagy programba belekezdeni, s Obamának rést kellett vágnia a republikánus falon, hogy legalább részlegesen kiterjeszthesse az egészségbiztosítást az annak híján betegeskedő több tízmilliónyi amerikaira. Egy akkori bennfentes sztori szerint Biden alelnök Obama fülébe súgta, hogy „ez bizony kiba…ttul nagy program” (Big F…g Deal: BFD). S most elérkezettnek látja az időt jó néhány BFD-re.
Éppen FDR óta tartják számon az új elnökök első száz napját: Roosevelt rohamléptekben, szinte naponta új programokkal és tervekkel előállva alakította ki a New Dealt. A világválság rémisztő hatásait szenvedő országban ütközött ugyan ellenkezésbe, de ellenállásba nem (groteszk módon a big business szalonjaiban kimondani sem illet a gyűlölt elnök nevét, aki ugyan „megsanyargatta” az addig alig korlátozott nagytőkét, viszont megmentette a kapitalizmust). Beiktatásakor Biden a szokottnál jóval nagyobb hangsúlyt adott a saját első száz napjának. Rögvest a védőoltások felgyorsításának, ami a vártnál is sikeresebb lett. De ami a fő: kifejezetten roosevelti stílusú, szó szerint grandiózus társadalmi-gazdasági programok beindításának.
A majd kétezer milliárdos gazdasági mentőcsomagjába ugyanis belevett távlati, vagyis – a New Dealhez hasonlóan – tartós intézménnyé teendő elemeket, mint például a gyerektámogatás, az iskolafelújítás, a kis vállalkozások segítése vagy a munkanélküli segélyezés meghosszabbítása. S még a száz nap lejárta előtt állt elő még hatalmasabb programjával: kétezer-ötszáz milliárdot költene az amerikai infrastruktúra megújítására, ami persze egyúttal munkahelyeket is teremt. S az óriási programcsomag kifejezetten megfelel a klímaváltozás elleni küzdelem követelményeinek, miként nyilván azt is, hogy országosan kiterjeszti az internet-korszerűsítést, ami felidézi a konzervatív Eisenhower elnök 50-es évekbeli autópálya építését.
Az „új Biden” javára vált, hogy megmaradtak a „régi Biden” képességei: tökéletesen érti és ismeri a törvényhozás csínját-bínját, s egyaránt szót ért republikánusokkal és a saját demokrata frakcióival (teszem azt, évtizedes baráti viszonyban van fő ellenfelével, az immár kisebbségi vezér McConnell szenátorral, ahogy Reagan kora esténként együtt whiskyzett fő ellenlábasával, az akkori demokrata házelnök O’Neill-lel). Ma már – jórészt épp a trumpizmus hatására – kiveszőben a nyílt kétpárti egyezkedés, de a kulisszák mögötti aligha, sejthetően Biden összekacsint azzal a McConnellel, akit Trump a múlt hét végén is becsmérelt. Eközben (ellentétben Hillary Clintonnal) Biden jóban van a demokrata balszárny vezérével, Sanders szenátorral is. Nagyon tudatosan épített ki élő kapcsolatokat a demokraták csoportjaival, amit különben kormányalakítása is tükrözött.
De legfőképpen az vált Biden javára, hogy e hatalmas programoknak hatalmas a lakossági támogatása is. Egy márciusi felmérés szerint a mentőcsomagnak 75 (!) százalékos a többsége, és még a republikánusok 59 százaléka is helyesli. S ha csekélyebb is, de többségi, 54 százalékos az infrastruktúra megújításának programja, benne a magasabb jövedelműek adójának emelésével. S noha, persze különösen a társasági adóemelést vadul ellenzik a republikánusok - lévén (a kultúrharcon kívül) egyetlen adujuk az adócsökkentés -, nehéz ellene érvelni: Trump már a történelmileg legalacsonyabb szintet szállította lejjebb, ami Biden emelésével is jóval alacsonyabb maradna a előző évtizedekben megszokottnál. Nemcsak Biden, hanem az amerikaiak többsége, sőt a big business köreiből is belátták: Biden elnökségére idejétmúlttá vált a Reagan-korszak „elengedett” szabadpiacot fetisizáló állampolitikája.
Tehát a politikai horoszkóp szerint Biden kedvező csillagálláskor lett elnök. S okkal beszél programjai kétpárti támogatásáról, ha nem is a kongresszusban, hanem a társadalomban. Akit tavaly – a republikánusokat túszként tartó – Trump „Álmos Joe” néven gúnyolt, nagyon is felébredt és ráébredt páratlan lehetőségére. Hogy beleütközik-e ő is valamilyen „Vietnámba”, mint Johnson, arról korai elmélkedni.
