A Washington Post tekintélyes újság. 1877-ben alapították, azaz majdnem annyi idős, mint a Népszava, legfeljebb valamivel több lehetősége van. Donald Trump hatalomra jutásakor felállított egy munkacsoportot, amely négy éven keresztül vezetett kimutatást az elnök hazugságairól. Nem volt egyszerű, ki kellett szűrni az egyszerű tévedéseket vagy a naponta többször elismételt és így statisztikai értelemben egynek számító hazugságokat. A számláló 30573-nál állt meg. Az Egyesült Államok elnöke – ahogyan odaát büszkén mondogatják, a szabad világ vezetője – négy év átlagában naponta 21-szer hazudott vagy fogalmazott meg szándékosan félrevezető állítást.
Kezdetben csak próbálgatta a határokat. Az első évben napi hat volt az átlaga, ami aztán fokozatosan nőtt, mígnem november 2-án, a választások előtti napon, amikor tányérokat pörgető cirkuszi artistaként cikázott a kampánygyűlések között, 503-mal állított föl rekordot. A dolog ijesztően jól működött. Fanatikus hívei olyan személyi kultuszt építettek köré, amit sok diktátor is megsüvegelt volna, a legtöbb jobboldali médium minden szakmai szabályt félretéve, lelkes farkcsóválással csaholta vissza a blődségeit.
A példa persze csábító. Ha Trump megtehette, akkor ez nyilván másoknál is bocsánatos bűn. Sőt nem is bűn, hanem, mintha csak a természetes társadalmi fejlődés következő szintjéről beszélnénk, már neve és ideológiája is van: ez az igazság utáni világ. Ebben Schmidt Pálnak már nem kellene lemondania a plagizált doktori disszertáció miatt, Rogán Antalnak pironkodnia, amiért a Népszabadság utolsó leheletével még bebizonyította, hogy igenis helikopterrel ment lagziba, Kósa Lajosnak a hülyét tettetnie, mert pénzsóvársága összehozta a csengeri szélhámossal. Ebben a randa új világban Szijjártó Péter már nyugodtan posztolhat magáról irodai képet, miközben az Adrián jachtozik, és Kovács Zoltán hazugságügyi államtitkár is szemrebbenés nélkül nevezheti szabadnak a magyar sajtót. Amit szabad Jupiternek, azt a kisökör is megpróbálja.