Az 1946. évi I. tc. értelmében 1946. február 1-jén kikiáltották a köztársaságot Magyarországon, a magyar nemzet történetében másodszor. (Az első köztársaság, az ún. népköztársaság kikiáltására 1918. november 16-án került sor.) A köztársaság kikiáltása a megelőző negyedszázados Horthy-korszakkal („király nélküli királyság”) való szakítást volt hivatva kifejezni. Az államforma népszavazás nélkül, pusztán egy törvénycikkellyel történő megváltoztatása kezdettől sok bírálatot kapott, mert sokan érezték úgy (pl. Mindszenty József hercegprímás), hogy ez megtagadása a megelőző ezer év történetének. Való igaz, hogy a „megtagadás”, az „úri” Magyarországgal való szakítás volt az államforma-váltás lelki motivációja, s e tekintetben a köztársaság kikiáltása egyenlő volt egy radikális baloldali fordulattal.
Szó sem volt nemzeti egységről a köztársaság kérdésében. Egyrészt a széthullott nemzeti konzervatív és keresztényszociális tábor véleményét nemhogy nem kérdezték meg, de nem is vették figyelembe. Ami pedig nem a politikusokat, hanem az ország lakosságát illeti, a társadalom véleményét valójában soha nem kérdezték meg: az államforma kérdésében nem írtak ki népszavazást, ellentétben Olaszországgal, ahol 1946 júniusában referendumot rendeztek a királyság sorsáról. Emellett tény, hogy a korszakban Magyarországnak nem voltak élő köztársasági hagyományai, a Tildy Zoltán elnök által vezetett köztársaság pedig három év múlva áldozatul esett a sztálinista diktatúrának.
2005-ben a Magyar Köztársaság kormánya a kulturális miniszter előterjesztésére február 1-jét a köztársaság emléknapjává nyilvánította. Ám Magyarországon a köztársasági hagyomány, a republikánus politikai kultúra töredezett. Nincs olyan büszke republikánus ethosz, mint amilyennel Franciaországban, Írországban vagy Svájcban találkozunk. A büszkeségnek történelmi hagyományai vannak. A nemzeti egység megteremtése (vagy legalább annak kísérlete), akár erőszakos formában, a francia és ír esetben a köztársasághoz kötődik. Svájcban nem lehetett más opció, mint a köztársaság, ahhoz Svájc túl szegény és kicsi volt ugyanis függetlenségének XIV. századi kivívása után, hogy kívánatos zsákmány legyen, és szerencséjére a környező nagyhatalmak – Habsburgok, franciák, burgundiak, pápa – kölcsönösen sakkban tartották, illetve kilőtték egymást. Általában véve a középkorban a köztársaságok (San Marino, Raguza, Firenze, Velence, Pisa, Genova, Svájc) jellemzője a kis terület, és a nagyhatalmak rivalizálásának, valamint a kereskedelmi rendszerben játszott kiemelkedő közvetítő szerepüknek köszönhették fönnmaradásukat. Ám a nagy államok kialakulásával a köztársaságok lassan „elfogytak” Európában, San Marino kivételével. 1914-ben négy köztársaságot találhatunk Európában. Az európai köztársaságok száma 1918-ban négy birodalom fölbomlásával nőtt meg ugrásszerűen, igazolva, hogy ez az államforma Európában a kisállamoknak ideális (ellenpéldák: Francia-, Német-, Olasz- és Oroszország).
Albánia, Bulgária, Románia, Jugoszlávia és Olaszország esetében (s második nekifutásra Magyarországon) a második nagy köztársaság-alapító hullám keretében került sor a köztársaságok kikiáltására a II. világháború után. Közülük csak egy ország (Olaszország) került a nyugati szövetségesek fönnhatósága alá, ezért ezzel hasonlítom össze a magyar esetet. Olaszországban maga a nép dönthetett az államformáról, népszavazással, ami jóval demokratikusabb megoldás, mint a pusztán parlamenti döntéshozatal. A múlttal való szakítás érzülete győzött ott is, tekintettel a monarchia kollaborációjára a fasizmussal. Ám mégsem volt ilyen egyszerű a helyzet.
A regionális ellentét átmetszette Olaszországot, ami nagyon érdekesen rezonált a királykérdésre: minél délebbre terült el egy régió, a választók annál inkább hajlottak a monarchia megtartására. Ahogyan Harry Hearder történész írta: „A Savoyai-ház iránt, amely a távoli északnyugati területekről származott, ironikus módon több rokonszenv nyilvánult meg Nápoly, semmint Torino vagy Milánó lakosai részéről.” A megszokás, az apolitikus kultúra és az északiaknak való ellenállás keveredett ebben a magatartásban. Ott kívánták megtartani a monarchiát, ahol a hagyományos pártok iránti elköteleződés csekély volt. A Dél lakosai a monarchiában látták a kevés, életükben stabilitást hordozó értéket, míg a köztársaságból profitáló, Észak-központú nagy pártok iránt bizalmatlanok voltak, éppen úgy, mint hetven évvel korábban.
Ha Magyarországon ilyen népszavazásra sor kerülhetett volna, borítékolható, hogy a legitimisták fő bázisa, a Nyugat- és Északnyugat-Dunántúl lakossága nagyobb arányban szavazott volna a monarchiára történelmi okból, mint a protestáns-kurucos hagyományú Tiszántúlé, és a budai oldalé nagyobb arányban, mint a pesti kerületeké. Míg Magyarországon a nyugat-kelet, Itáliában egy észak-dél törésvonal kapcsolódott össze a monarchia kérdésével.
A legnagyobb különbség azonban az, hogy az amerikai fölszabadítók (akik Itáliában valóban fölszabadítók voltak, idézőjel nélkül) nem számolták föl az Olasz Köztársaságot, mert nem is volt érdekük, míg a szovjet politika csak átmeneti formációnak tekintette a magyarok (románok, bolgárok stb.) köztársaságát. S az átmenet elég hamar – még a szovjet politika várakozásaihoz képest is hamar – bekövetkezett. A köztársaság azelőtt elbukott, mielőtt még köztársasági hagyomány és nevelés átjárhatta volna a magyar (román, bolgár stb.) társadalmat. Olaszországban a köztársaság azonban megszilárdult, és a republikanizmus lassan részévé vált az olasz nemzeti identitásnak.
Föltehető a kérdés, miért virulens a monarchista érzelem a köztársaságokban. A táj szocializációs hatásával magyarázható, hogy a köztársasági rendszerekben immár 100-200 év óta megfigyelhető a királypárti hagyomány továbbélése bizonyos régiókban (Bretagne, Vendée, Nápoly, Szicília), amelyekben a királypárti mozgalmak hagyománya erős volt, egyszersmind a nemzetállami centrumhoz képest gazdaságilag kizsákmányolt régiónak számítottak, s utóbbin a köztársasági korszak sem változtatott. Továbbá a családon belüli szocializációnak köszönhető, hogy a modernizáció közepette a monarchia tekintélye fönnmaradt. Lehetett akár belpolitikai válság, akár alkotmányreform, kormányok jöhettek-mehettek, a családi és egyéb szocializációs közegek általi nevelés révén a hagyománytisztelet öröklődött.
Jó kérdés, Magyarországon van-e hagyománytisztelet abban az értelemben, mint a nyugati országokban. A politikai hagyományok, amelyeket az állampolgári nevelés alatt sajátítunk el, léteznek-e? A magyar ellenzék megpróbálkozott azzal, hogy a köztársasági hagyomány hangsúlyozásával érzelmi alapra állítsa az ellenzékiséget. Ám egyelőre nem tűnik úgy, mintha a köztársasági hagyomány élő lenne. Miért? Mert a családok és a lakóhely szocializációjába nem épült bele.
Sokkal élőbbek a monarchia tradíciói. Szinte minden városban van királyszobor, mindenki, ha egyszer Budapesten jár, a pesti oldalon először az Országházat csodálja meg (ahol megláthatja a Szent Koronát) vagy a Millenniumi Emlékművet, ahol a dicsőséges királyok szobrai állnak, s ha fölsétál Budára, akkor útja egyenesen a Budavári Palotába vezet. Elég egy felületes pillantás a könyvesboltok történelmi regényeire, hogy megállapíthassuk: nincs köztársasági hősről szóló történelmi regény. Mindezek együttesen hatnak a szocializációra.
Szocializációnkba láthatatlanul ivódik be a monarchia öröksége iránti csodálat. Ehhez képest a köztársaság reprezentációja nagyon vérszegény, szinte csak február elsejére, a Köztársaság Napjára korlátozódik. Nem véletlen, hogy 1998-2002 között és 2020 után az Orbán-kormányok a monarchia emlékeire támaszkodtak emlékezetpolitikájukban.
Hogyan lehet a köztársaságot megerősíteni a magyar társadalomban? Attól óvakodni kell, hogy politikai közszereplők elkezdjék nap mint nap elmondani és sulykolni, mennyire köztársaságpártiak, mert ez fordított hatást eredményezhet. A köztársaságot csak a mindennapos aprómunkával, a köztársasági ethosz hiteles közéleti képviseletével lehet megszilárdítani.