A lap úgy látja a legutóbbi csúcson előadott magyar és lengyel vétófenyegetés után, hogy az EU-nak fel kell adnia az egyhangú döntéshozatal elvét és át kell térnie a többsebességes Európa modelljére, mert alapvető érdekviszály mutatkozik a keleti és nyugati államok között és azokat hosszabb távon erővel sem lehet majd a szőnyeg alá söpörni.
A helyzet meglehetősen kiéleződött, mert ahogy halad az együttműködés az adósságunió felé, úgy ragaszkodnak a nettó befizető országok, hogy fokozottan ellenőrizzék: mire fordítják a támogatásokat a kedvezményezett kormányok, ezen belül főként a lengyel és a magyar vezetés. Nem csupán azt igénylik, hogy a felhasználás és az elszámolás is legyen korrekt, hanem hogy ne adjanak forrásokat pl. Budapestnek és Varsónak, mivel náluk nagy bajok vannak a jogállamiság körül, szándékosan aláássák a demokratikus intézményeket, gyengítik a sajtó függetlenségét.
Csakhogy a magyar és a lengyel vezetés válaszul kulturális háborúskodásba kezdett. Éspedig azzal a felkiáltással, hogy a Nyugat a maga liberális felfogását igyekszik rájuk kényszeríteni az új mechanizmussal. Szerintük a másik fél azt akarja elérni ezen az úton-módon, hogy migránsokat vegyenek át, noha azok teljesen más kultúrákból érkeznek, illetve hogy olyan családmodell fogadnak el, ami ellenkezik a keresztény-konzervatív felfogással.
Az elemzés úgy véli, hogy a kérdésben ütközik a kétféle értékrend, meg nem is. Az ugyanis eléggé egyértelműnek látszik, hogy elsősorban Magyarországon a brüsszeli támogatások jelentős részben oligarchák számláit gyarapítják. Viszont az is igaz, hogy a család- és bevándorlás politika meghatározása a tagállamok jogköre.
Mindenesetre az állam- és kormányfők által tető alá hozott egyezség csak a 2022-es magyar választás után lesz hatályos. Voltak, akik a kompromisszumot lókupecek alkujának minősítették, mások úgy ítélték meg, hogy az méltó befejezése volt a német EU-elnökségnek. Ám ettől még tény, hogy az unió nem engedte kettészakítani magát és úgy reagált a járványra, hogy új területekre terjesztette ki az együttműködést, amikor engedélyezte közös kölcsön felvételét, illetve a brüsszeli utalások szigorúbb nyomon követését határozta el.
De a magyar és lengyel vétófenyegetés azt mutatta, hogy itt már nem a szokásos pozícióharc folyt, aminek a végén mindenki szépen visszaáll a sorba. Ezért a jövőben nem szabad ragaszkodni az egységhez. A megoldást a változó geometria kínálja, tehát hogy az adott területen csak az arra halandó országok fogjanak össze. Lásd a migrációs és külpolitikát, mert ott nemigen van/nincs esély az egyhangú álláspontra. Ily módon ki lehet kerülni azokat, akik nem szeretnék az összefogást az adott kérdésben.
A válságkezelés szempontjából brutális tapasztalatokkal szolgált az idei éve – írja az Oxfordi Egyetem kormányzati kérdésekkel foglalkozó tanszékének vezetője. Ngaire Woods szerint a járvány teljesen felborította az eddigi feltételezéseket, mármint hogy képes-e jól végezni a dolgát egy hatalom. Élenjáró országok sültek fel, míg a legszegényebbek és legkiszolgáltatottabbak közül többen is igen jól teljesítettek.
Pont tavaly, tehát a járvány bekövetkezte előtt készült el a Globális Egészségbiztonsági Index, amely arra jutott, hogy az Egyesült Államok és Nagy-Britanniának sokat nem kell aggódnia, ha netán kitör valamiféle tömeges fertőzés. Hogy azután miként szerepeltek a valóságban, az közismert.
Ezzel szemben nagyon meggyőző olyan államok mérlege, mint Vietnam, Sri Lanka és Szenegál. Amikor az első esetek jelentkeztek, mind a három laboratóriumokat hozott létre, széles körű tesztelésbe kezdett, esetről esetre felkutatta a baj terjedésének útját, a betegeket kórházakban helyezte el. A fertőzésgyanúsak számára pedig karantént rendelt el.
Igaz, mindhárom kormánynak már vannak tapasztalatai hasonló járványok miatt. Ezért alapvetően már megvolt a kellő infrastruktúra a különleges helyzet kezeléséhez. De ettől még az amerikai és brit vezetés is megtehette volna, hogy előírja a maszk viselését, illetve korlátozza a személyes találkozások lehetőségét.
Három fontos lecke adódik a történtekből:
1. Szenegálban, Sri Lankán és Vietnamban egységes volt a kormányzati stratégia. Világos tömegtájékoztatásra törekedtek és partnernek tekintették az alárendelt intézményeket. Ehhez képest sem Amerika, sem az Egyesült Királyság nem volt képes mozgósítani világszínvonalú ügynökségeit a meghirdetett irányvonal politika mellett. Mindkét vezetés belesüpped az elitek ellenségeskedésébe. A felkért szakértők egymással rivalizáltak, a saját modelljüket és kutatásaikat népszerűsítették, gyakran nem kértek tanácsot azoktól, akik az első vonalban harcoltak, illetve más országoktól.
2. Az a stratégia semmire sem jó, amelyik a politikai népszerűséget hajhássza, és nem a járvány visszaszorítására összpontosít.
3. Őrültség, ha egy kormány mindent központilag akar megoldani és nem hajlandó az együttműködésre. Emiatt ugyanis a briteknél és az amerikaiaknél az eszközök sok esetben nem jutottak el oda, ahol a legnagyobb szükség volt rájuk. Egyértelmű, hogy megfelelő kooperáció szükséges a hatalom, illetve az országos, illetve területi intézmények között. Enélkül nem lehet sikeres sem a ragály elleni küzdelem, sem pedig utána a kilábalás.
Emberek tömegei fordultak a sajtó felé, mert a járvány miatt ki voltak éhezve az információra, ám közben egy sor kormány arra használta ki a egészségügyi válsághelyzetet, hogy korlátozza a média munkáját. Így látja a helyzetet Meera Selva, az Oxfordi Egyetem újságírás tanszékének igazgatója. Pedig – teszi hozzá – a támadást el lehetett volna kerülni, hiszen a legtöbb hatóság elfogadja, hogy a különleges viszonyok miatt létfontosságú a megfelelő tájékoztatás. Erre pedig a leghatékonyabb csatorna a sajtó, és teljesen mindegy, hogy annak nyomtatott vagy elektronikus változata.
De a máris látszik, hogy a független média számára az az egészpályás letámadás jelenti a legnagyobb és legközvetlenebb veszélyt. Hiszen tilalomfákat állítanak fel számára, riportereket börtönöznek be, álhírnek nyilvánítják a kritikus anyagokat, a közösségi hálón keresztül tévinformációkat terjesztenek, ezen felül egyes hatalmak arra bátorítják követőiket, hogy zaklassák a sajtómunkásokat.
Az ilyen politikusok közül sokan mentségnek tekintették a Covid-19-et, hogy még jobban meghúzzák a gyeplőt. Az elsők között Orbán Viktor lépett, aki még márciusban megváltoztatta a BTK-t, és 5 évi börtönnel fenyegette meg mindazokat, akikről úgy gondolják, hogy „a tények elferdítésével” akadályozzák a vírus elleni harcot. Más országok gyorsan követték a példát. De Magyarországról, Oroszországról, vagy Brazíliáról már eleve az volt a kép, hogy módszeresen szorítja vissza a szuverén sajtót. Sokszor persze nem is kellett alkalmazni a korlátozó jogszabályokat, már a jóváhagyásuktól ledermedtek az újságírók és utána szépen beálltak a hivatalos propaganda mögé.
Vagy ha nem akkor hazafiatlansággal vádolták meg őket, ahogyan az Szerbiában történt. De az ilyen kormányok egyben új eszközökhöz is jutottak a média ellenőrzésére. A tömegtájékoztatás szempontjából már ott gond van, hogy zárlat idején igen nehéz hiteles információhoz jutni, mert a hatalom nem ritkán egyszerűen visszatartja azt.
A sajtótájékoztatók helyébe olyan eseményeket szerveznek a hivatalosságok, amelyekre nem hívják meg a kritikus újságírókat, illetve megszűrik a kérdéseket. Vagy a ragályra hivatkozva nem adnak felvilágosítást. A legkeményebb azonban az, amikor lekapcsolják a világhálót. Ily módon lehet a leghatékonyabban elfojtani az elégedetlenséget és a vitát. A civil társadalom nem tudja megszervezni magát, a sajtó nem képes ráirányítani a közfigyelmet a fontos ügyekre.
Pedig az újságíróknak be kell számolniuk a tényekről az aggódó közvéleménynek, és kényes kérdéseket kell fel tenniük a gyógyszeriparról, illetve a magáncégeknek adott kormányzati megrendelésekről. Ám majd kiderül, hogy a média meg tudja-e őrizni anyagi önállóságát, saját jogvédelmét és a közbizalmat, ami nélkül nem láthatja el kulcsfontosságú feladatát.
A Riporterek Határok Nélkül úgy értékeli, hogy a koronaválság ürügyén drákói szabályokat hoztak a sajtó ellen Magyarországon és Szerbiában, arról nem beszélve, hogy a lengyeleknél, szerbeknél, továbbá Koszovóban újságírókat tartoztattak le, de a sajtó helyzete az idén messze Belaruszban volt a legkeményebb. A nemzetközi civil szervezet legfrissebb jelentése szerint az augusztus eleji választás óta Lukasenko utasítására 370 sajtómunkást vettek őrizetbe, közülük 8-an még mindig bent vannak.
A karhatalom a tüntetéseken szándékosan erőszakot alkalmazott a tudósítók ellen, hogy ily módon hallgattassa el a médiát, illetve hogy a tiltakozások eltűnjenek a hírekből.
A világban a bebörtönzött újságírók csaknem kétharmada 5 országban: Kínában, Egyiptomban, Szaúd-Arábiában, Vietnamban és Szíriában van rács mögött. Az idén a média 50 képviselőjét ölték meg, nagy részüket szántszándékkal. Európában azonban egyetlen áldozat sem volt. De a kontinens középső és keleti részén több kormány ellen is az a vád, hogy a ragályt kihasználva akadályozza az objektív tájékoztatást. A RHN főtitkára úgy kommentálta a sajtó állapotát, hogy amikor egyre gyakrabban ér oknyomozó újságírókat támadás, akkor igazából a tájékozódás joga kerül kereszttűzbe, pedig mindenkinek alapjoga, hogy tudja, mi történik körülötte.
