Az Oktogonnál elég szép autóforgalom van, járókelő viszont alig. Bár harangszó nem hallatszik, éppen szerda éjfélt üt az óra. Pillanatokon belül beköszönt a csütörtök, az a nap, amikor először életbe lép a kijárási korlátozás. Néhány ember lézeng csupán a téren. A kormányzati tilalom és a makacsul kitartó eső megtette hatását.
A dohánybolt melletti kapualjban két fiatal beszélget, egy 22 éves nő és egy 23 éves férfi. Mindketten az egyik közeli étteremben dolgoznak, hazafelé készülődnek. Tudnak a kijárási korlátozásról, de – vonogatják a vállukat – nincs különösebb véleményük róla. Annyi bizonyos, hogy az ő életüket nem befolyásolja a szigorítás. Ha kell, kérnek munkahelyi igazolást.
A kormány rendelete ugyanis az éjféltől reggel öt óráig tartó lakhelyelhagyási tilalom alól felmentést ad azoknak, akik ebben az időszakban dolgoznak, munkából jönnek vagy munkába mennek.
A pirosról zöldre, zöldről pirosra váltó lámpánál szüntelen csókolózó szerelmespár gondolatai láthatóan nem a kijárási korlátozásról szóló rendelet betartása körül forognak. A tér másik pontján ketten szállnak ki egy kocsiból, valószínűleg apa és fia. Az egyik bank automatájához indulnak pénzt kivenni. A köszönést is alig tudom befejezni, máris intenek, hogy a maguk részéről befejezettnek tekintik a társalgást. Ilyenkor pénzt vagy cigit szoktak kérni, jobb nem szóba állni senkivel.
Az Oktogontól a Nyugati térig tartó úton összesen hárman jönnek velem szembe. A túloldali járdán se nagyobb a népsűrűség.
Meglepetés, hogy a Nyugati aluljárójában lévő gyorsbüfé teljes kínálattal várja a sehogyan sem érkező vendégeket. Kérdezem a pultnál sürgölődő fiatalembert, hogy értesült-e az éjfélkor életbe lépett kijárási tilalomról. Persze. Akkor miben reménykedik? Néhány másodpercig töpreng, mit is lehet válaszolni a tájékozatlanságra valló kérdésre, aztán önérzetében megbántva közli: „Uram, mi nonstop nyitva tartunk!”
Az aluljáró majdnem üres. De csak majdnem. Két rendőr igazoltat két megszeppent nőt. A rendőrök udvariasan beszélnek velük, végül megelégszenek egy figyelmeztetéssel.
A két nő azt mondta, hogy munkából jött – mesélik az intézkedés után. Az állítást azonban nincs módjuk ellenőrizni. A kellemetlenségek elkerülése végett azt javasolják, hogy mindenki kérjen igazolást a munkahelyétől. „Nagyon friss ez a rendelet” – érzékeltetik, hogy a rendőrségnek még nem volt ideje megfelelő eljárási rendet kidolgozni.
Percekig nem jön senki, majd feltűnik két ember. Aztán rögtön a két rendőr is.
A „négyes-hatos” villamoson elvétve ülnek utasok. Néhányan bódult állapotban alszanak. Nekik most jó. A Wesselényi utcai megállónál például senki nem száll le, és a felszállókat sem túl nehéz megszámolni: négyen vannak. Két huszonéves nő nem így tervezte az estéjét. Lerobbant a kocsijuk, ezért utaznak villamossal. Amúgy ilyen későn már nem szoktak utcán lenni, nem okoz gondot számukra a járványügyi korlátozás.
A Blaha Lujza tér aluljárójában két, narancssárga munkaruhába öltözött férfit látni, senki mást. Takarításhoz készülődnek. Próbálom megtudni tőlük, előfordult-e már, hogy ennyire kihalt volt a hely. Nincsenek közlékeny kedvükben. Többszöri próbálkozásomra egyikük nagy nehezen kiböki: „Igen, volt rá példa. Márciusban, az első hullám idején.”
A Dohány utcában rendőrautó lassít mellettem, de nem áll meg, tovább hajt. A bulinegyed szívcsakrája felé haladva, a Kazinczy utcában mindössze egyetlen emberrel találkozom. A csendet csak egy rossz ereszből kizubogó víz robaja töri meg.
A Király utca is néptelen. A sok bezárt szórakozóhely között egy akad, ahonnan hangok szűrődnek ki. A redőny lehúzva, a személyzet beszélget odabent. Zárva van az is.
