A német szociáldemokraták volt frakciófőnöke szerint a hatalom tekintélyelvű gazdái miatt összeomlik Magyarország, Lengyelország, Törökország és Oroszország is. Ugyancsak bukik az amerikai elnök. A 80 éves Müntefering ezzel szemben igen örvendetesnek tartja, hogy másutt a demokratikus pártok rábízzák magukat a szavazópolgárok ítéletére. Nem manipulálják a választásokat, nem igyekeznek korlátozni a bíróságok függetlenségét és megrendszabályozni a szabad sajtót.
Mint kifejtette, a koronaválság a demokráciát is próba elé állítja, de át kell vészelni ezt az időszakot. Az meg külön jó, hogy a jogállam kellőképpen stabilnak mutatkozik Németországban. Mert bár komolyak az aggályok a jólét kapcsán, a politika és a társadalom reakciója is azt tükrözi: működnek a játékszabályok. Vagyis a lakosság nagy többsége bízik abban, hogy a hatalom megtesz minden tőle telhető a gondok ésszerű orvoslására. A közvélemény-kutatások is azt támasztják alá, hogy az emberek jó része támogatja a kormány vírusellenes intézkedéseit.
A politikus hozzátette: igazából mindenkinek el kellene fogadnia, hogy végig kell csinálni a mostani időszakot, vissza kell szorítani a kórokozót és meg kell próbálni megvédeni a munkát, a gazdaságot, a szociális államot, valamint minden egyes polgár egészségét.
Veszélyben vannak a demokráciák a világban, de ez még nem jelenti az, hogy vége a demokráciának – mutat rá a Pulitzer-díjas irodalomkritikus, Michiko Kakutani. A vendégkommentár ugyanakkor megállapítja, hogy a kínai autokrata rendszer igen brutálisan lép fel, Magyarországon és Törökországban szorítják vissza a szabadságjogokat, bontják le a jogállami biztosítékokat Indiában, valamint az Egyesült Államokban is. Azaz a baj belülről, a feltörekvő erős emberektől ered.
A demokrácia felszámolása észvesztő sebességgel megy végbe az oroszoknál, magyaroknál, törököknél, lengyeleknél és a braziloknál. Márpedig ebből okulniuk kell más nemzeteknek, pl. az USA-nak, amely Trump miatt az autokrácia felé halad. A helyzetelemzésekből az tűnik ki, hogy mostanában nem divatosak a puccsok. A jogállam vége a tekintélyelvű politikusok megválasztásával kezdődik. A módszerek nagyon hasonlítanak egymásra: semmibe veszik, illetve átírják az alkotmányt, hogy kizsigereljék a fékeket és ellensúlyokat. Félreállítják a törvényhozó hatalmat és azt hirdetik, hogy ők képviselik a népet.
A bíróságokat és a kormányhivatalokat saját embereikkel töltik meg, miközben kipaterolják a szakértőket és a köztisztviselőket. Megfosztják törvényességétől az ellenzéket, illetve a választási folyamatot, nekimennek a szabad sajtónak. Eltűrik, sőt, bátorítják az erőszakot a saját hívek részéről. A vetélytársakat jogi lépésekkel fenyegetik. A mássággal szembeni félelemre építenek, meglovagolják a nosztalgiát a misztikus múlt iránt. Az ostromlottság érzetét keltik, ami a paranoia szintjét éri el. Érzelmileg hatnak a bajba került középosztályra.
Hasonló viszonyok uralkodtak a 30-as években. Most is nagy a bizalmatlanság az uralkodó elittel szemben és megnyílik a kapu a jobboldali populisták előtt, akik a nacionalizmussal házalnak, bűnbaknak állítják be az etnikai kisebbségeket és a migránsokat. Ha hatalomra jutnak, díszletként megtartják a demokrácia látszatát. Putyin Oroszországa sok tekintetben modellül szolgált Erdogan és Orbán számára, Magyarország ugyanakkor példát nyújtott a lengyeleknek.
A magyar miniszterelnök 10 év alatt már több mint ezer törvényt nyomott át, teljesen kiüresítve az igazságszolgáltatás önállóságát. Ezzel párhuzamosan felgyorsította a kulturkampfot. Azt ígéri, hogy ismét naggyá teszi az országot, nem győzi hangoztatni a kereszténység szerepét a nemzet megőrzésében. A cikk ugyanakkor idézi Magyar Bálintot, aki szerint emögött nem annyira ideológia húzódik meg, mint inkább az, hogy úgy jelenjen meg, mintha a Fidesz bármit is képviselne. Ám ezalatt buzgón tölt fel magánszámlákat – közpénzekből.
A sajtó javarészét Orbán szövetségesei ellenőrzik. Ezek a szerkesztőségek vastagon kapják az állami hirdetéseket, ugyanakkor összeesküvés elméleteket és unióellenes propagandát terjesztenek.
Minél tovább maradnak a kormányrúdnál az autokrata vezetők, annál nagyobb károkat okoznak a demokratikus intézményeknek és a kormányba vetett bizalomnak. És az egyik tekintélyelvű politikus tanul a másiktól. Trump nyíltan nagyrabecsülését fejezte ki Erdogan, Orbán, vagy éppen Kim Dzsong Un iránt. De Amerika még rendbe jöhet, ha bukik az elnök.
A vezető német lap úgy foglal állást a címlapon, hogy Trumpot le kell váltani, az amerikaiaknak nincs más választásuk. Hiszen a politikus felmérhetetlen károkat okozott a demokráciának és az USA által kialakított világrendnek. Az eltelt négy év mérlege nemigen kétséges. Az elnök leginkább rombolt, amibe belefáradt ő és a stábja is, de az ország és a világ is. Csak elvett Amerikától, adni nem adott semmit sem. Viszont elsorvasztotta a világot is – érzelmileg, politikailag, ideológiailag.
Az Egyesült Államok régen volt ennyire megosztott. Az elnök miatt a vírus különösen nagy szenvedést okozott. Nemzetközi porondon a politikus kiszámíthatatlansága az összeomlás szélére sodorta a világrendet. Úgy viselkedik, hogy az komoly kétségeket vet fel a szellemi állapotát illetően. De még ennél is megdöbbentőbb, hogy milyen könnyen megtévesztette a lakosság, illetve a politikai elit nagy részét.
Autoriter vonásokról árulkodik, ahogyan kész gleichschaltolni a rendszert. Maga alá gyűri a törvényhozást, a kormányzatot, az igazságszolgáltatást. Teljesen mindegy neki, hogy megszűnik a demokratikus rend. Viszont folyamatosan támadja az értékeket és a szabályokat. Hogy a demokrácia még nem dőlt össze, az a rendszer szívósságának, a sajtó és a nyilvánosság ellenállásának és végül magának, Trumpnak köszönhető, merthogy lusta. A rombolás azonban így is tekintélyes.
Az elmúlt 4 év legfontosabb tanulsága, hogy a demokrácia veszélyben van. Manipulálni lehet a nyílt társadalmakat, mert gyengék. Gyorsan más irányba lehető őket fordítani, anélkül, hogy észrevennék, hogy mi a vezérlő erő. De ha Trump marad, akkor belülről eshet szét az Egyesült Államok. Akkor pedig igencsak megnehezülne másutt a demokráciák és a nyílt társadalmak helyzete, mármint hogy milyen új modellt alakítsanak ki. Holnapután eldől a dolog, de igazából nincs alternatíva.
Orbán Viktor csak érintőlegesen, leginkább a retorika szintjén foglalkozik a Brexittel. Ezt Szent-Iványi Balázs, az Aston-i Egyetem nemzetközi kapcsolatok professzora írja, kiemelve, hogy a kormányfő számára igazából egyetlen kérdés volt fontos a britek kilépése kapcsán: az, hogy megmaradjanak a szigetországban élő 140-250 ezer magyar jogai, de ezt rendezte az Egyesült Királyság és az EU két éve kötött megállapodása.
Ezen felül arra próbálja kihasználni az egész kérdéskört, hogy rábeszélje a Nagy-Britanniában dolgozó magyarokat: térjenek haza. És bár pontos adatok nincsenek, a jelek arra utalnak, hogy a felhívásnak van foganatja, amit csak elősegített, hogy az első szakaszban az Orbán-kabinet viszonylag jól kezelte a járványt.
Egyébiránt a Brexit feltételeinek kialkudását ráhagyta az olyan országokra, amelyeket közelebbről érint a kilépés. Ő maga a nemzeti szuverenitás bajnoka, a nemzetállamok integrációját zsákutcának tartja. Nacionalizmusa rendkívül konzervatív, élesen szemben áll a liberális világpolgári felfogással. Harcot hirdetett az olyan gonosz erők ellen, mint a liberálisok, az unió, a civil szervezetek, az illegális migránsok és Soros. 5 éve házal az összeesküvés elmélettel, mármint hogy a milliárdos és az EU liberális elitje hangolja össze a menekültek betelepítését, mert szerinte mindkettő a nemzetállamok és a keresztény értékek ellen szövetkezik.
A Brexitet sokszor azért idézi, hogy bizonyítsa: működésképtelen az integráció. Azért következett be, mert Brüsszel nem tartja tiszteletben a nemzeti önállóságot. Ugyanakkor nála elsikkad, hogy a britek nem kis részben éppen a kelet-európai vendégmunkások beáramlása miatt szavazták meg a kiválást. Egyébiránt pontosan tudja, hogy Magyarországot a gazdasági érdekek továbbra is az EU-hoz, illetve Németországhoz kötik. Ezért amikor rokonszenvéről biztosítja a britek távozását, akkor az azt szolgálja, hogy mozgósítsa a magyarokat Brüsszel ellen.
