Híres rajz egy tizenhatodik századi perzsa kódexben a mirázs, Mohamed éjszakai utazása. Az a jelenet, amikor a vallásalapító a mennyekbe emelkedik szárnyas lován, hogy odafönn találkozzék Gábriel arkangyallal, dicső elődeivel Ibrahimtól (Ábrahám) Iszáig (Jézus), s végül magával a Fenség Urával, aki parancsot ad neki és követőinek a napi ötszöri imára.
Ám a lényeg a kép maga: hithű muszlimok rajongó buzgalmukban rajzolták le Prófétájukat. Megfestették életének minden fontosabb eseményét. A születését, látogatását a Hira barlangnál, ahol először kapott isteni kinyilatkoztatást, a badri csatát, amelyben legyőzte ellenségeit, diadalmas bevonulását Mekka városába.
Jóllehet a Korán nem tiltja Mohamed ábrázolását, sok muszlim hittudós már régen is ellenezte. Ennek köszönheti az egyetemes emberi kultúra az iszlám képzőművészet nonfiguratív mesterműveit, káprázatos kalligráfiákat, lenyűgöző geometrikus ornamenseket. Ám sokáig megfértek egymással az eltérő értelmezések és tradíciók.
Csak a szélsőséges vahhábiták kiáltottak ki véresen komoly a tilalmat a XIX. században, amikor lerohanták Mekkát és Medinát, kifosztották a két szent várost, és lemészárolták „bálványimádó” lakóikat. Fanatizálták híveiket, méghozzá előre megfontolt szándékkal, aljas indokból. Ennyiben nagyon is modernek voltak.
Követőik manapság is elemükben vannak. A magát Iszlám Államnak nevező terrorszervezet momentán gyengélkedik ugyan, ám a saját vallását alig ismerő, tanulatlan tömeget nyakkendős politikusok is szívesen hergelik önérdekből, haszon reményében. Most éppen a Hagia Szophiát mecsetté alakító török elnök viszi a prímet.
Erdogan magyar cimboráit csak akkor zavarják „a muzulmánok”, amikor háborúból menekülnek; aki európai értékeket fenyeget, arról rossz szavuk sincs. Miért is volna, ha egyet gondolnak a (nekik nem tetsző) vélemény szabadságáról, a szekuláris államról, a nőkről? A „keresztény” címke technikai részletkérdés csupán: a vallással visszaélő álnok hatalmi játszmákra nincs iszlamista monopólium.