Mi lesz a napirend, anya, kérdezte reggel Marci a nyaralás után. Régi családi szóhasználat ez, még apa hozta a múltból. Nem tudom, felelem, már egy ideje így élünk, napirend nélkül - régen voltak rendes hétköznapok, szombatok, vasárnapok, ünnepek, volt rendes, kiszámítható életünk, voltak nehézségek és akadályok, mint minden házasságban és családban, de volt napirend. Apád sem tudja, hogy mi lesz azzal a vállalattal, ahol dolgozik, és mihez kezdünk majd, ha már nem lesz vállalat.
Most új élet van, és rövidesen ez az élet már nem lesz új, ez lesz az élet, ami nem hasonlít a korábbi, megszokott életünkhöz, és nem egyik pillanatról a másikra lesz ez az életünk, szinte nem is vesszük észre, ahogyan nem vesszük észre, hogy hogyan múlik el a tavasz és jön a nyár. Ezt próbálom magyarázni Marcinak, tíz éves, már sok mindent tud és sok mindent ért, de még nem tud semmit és nem is ért semmit, mert ez most nem olyan dolog, amit meg kell tanulni vagy meg lehet jegyezni, ezt át kell élni. Én sem értek semmit, és nem is tudom, hogyan magyarázzam el, egy idő után majd minden természetes lesz, amit korábban nem tudtunk elképzelni, minden, és minden, ami eddig volt, az már csak emlék lesz, és mese. Az ember mindent megszokik azért, hogy egyben tartsuk a családot, miközben minden változik körülöttünk.
Mindent, azt mondta apa is, mindent meg lehet szokni, ezután maszkban járunk, nem ismerjük fel a barátainkat az utcán, de ha felismerjük, akkor is csak távolról beszélgetünk velük, és lassan nincs is miről beszélgetnünk. Marci sem találkozik Bencével, mert Bence nem ment edzésre, azután már edzés sincs, és az sem biztos, hogy lesz. Nem tudjuk, hogy ha lesz, akkor milyen lesz, lesznek-e versenyek, lehet-e majd utazni, nem lesz napközi, nem lesz menza, csak otthon-ülés, otthon-munka és otthon-tanulás. Nem félünk a jövőtől, mert nem tudjuk, milyen lesz, csak sejtjük, hogy átmenet valahová, amit még nem látunk kirajzolódni, most ez a jövő, ez a homályos, bizonytalan semmi, amiben elvesznek a régi, megbízható fogalmak, mint az osztálytárs, a munkatárs, talán már munkahelyek sem lesznek, távolságtartás lesz, ezt hallod majd mindenkitől. Távolságtartás.
Mi lesz, anya? Nem tudom. Nehéz ezt a két szót kimondani, mert egy anya megszokta, hogy tud válaszolni a gyerek kérdéseire, válaszolni és megnyugtatni, hogy ne féljen, mert nincs oka a félelemre.
Igen, úgy teszünk, igyekszünk úgy tenni, mintha az élet menne tovább, és megy is tovább, csak éppen nem úgy, életünk megszokott napirendje szerint, másképpen kell élni, ezt mondja mindenki, de a valóságban ez nem így van, mert azért tanultunk, azért tapasztaltunk, azért használjuk az emlékeinket, hogy értelmet adjunk a jövőnek, és ha ezek a megszokások már nem érnek semmit, akkor értéktelen és értelmetlen volt mindaz, amit eddig tanultunk és tapasztaltunk. Akkor most miért tanuljunk és miért szerezzünk tapasztalatot, ha nem tudjuk, hogy van-e értelme?
Lesz majd napirend, mondom Marcinak, mert mást nem mondhatok, ne aggódj. Valamilyen csak lesz.