Sokszor leírtunk már a Német Szociáldemokrata Párttal (SPD) kapcsolatban, hogy a patinás politikai erő súlyos identitásválságban van. A 2017 őszén megrendezett voksolás óta csak árnyéka volt önmagának. Az akkor elért, alig több mint 20 százalék ugyan történelmien gyengének számított, de ma valószínűleg a pártban nincs olyan tag, aki ne egyezne ki egy ilyen eredménnyel 2021-ben.
Az SPD-nél rendre arra panaszkodtak, a párt nem tudta kellőképpen elmagyarázni az embereknek, hogy a nagykoalícióban egy sor intézkedés a szociáldemokratáknak és nem a kereszténydemokratáknak volt köszönhető. Angela Merkel kancellár centrista politikát folytat, amely a szociáldemokraták értékeinek egy részét is magában foglalja. Az utóbbi másfél évben a baloldal vezető erejévé a Zöldek váltak, a párt sokkal frissebbnek, fiatalosabbnak tűnik a kissé berozsdásodott SPD mellett és a környezetvédelmi témák megjelenésével olyan témát karolt fel, ami mostanság különösen aktuális, s a járvány után is az maradt.
Az SPD-nél azt remélték, hogy a hónapokon át zajló elnökválasztás, illetve a társelnöki rendszer bevezetése új lendületet ad a pártnak. Ehhez képest még inkább elmélyült a belső válság és feszültség azzal, hogy tavaly decemberben Saskia Eskent és Norbert Walter-Borjanst választották meg a politikai erő élére, két olyan személyiséget, akik egyértelműen az SPD balszárnyához sorolhatóak. Sokan attól féltek, felmondják a nagykoalíciót, de kiderült, a német szociáldemokratáknál sem eszik olyan forrón a kását. Angela Merkel kormánya maradt, amint a kancellár jobbkeze, Olaf Scholz pénzügyminiszter is, aki nem sokáig búslakodott amiatt, hogy alulmaradt az SPD elnökválasztásán.
Különös fintora a sorsnak: Scholz megítélésének jót is tett az év végi váratlan vereség. Nem csak megőrizte befolyását a párton belül, hanem azok is benne kezdtek bízni, akik úgy vélték, hogy az általa képviselt irányvonal, az uniópártok és a szociáldemokraták közötti házasság fenntartása, nem a helyes út az SPD számára. Az eltelt néhány hónap alatt a két pártelnök teljesen háttérbe szorult, amit az is magyaráz, hogy a szociáldemokraták regionális vezetői szintén a Scholz-féle konszenzusra építő politikát támogatják.
Az, hogy Scholzot tették meg kancellárjelöltnek, egyrészt mondhatni papírforma, másrészt egyfajta gesztus a pénzügyminiszter számára. Egyelőre csekély az esély arra, hogy Angela Merkel távozása után ő legyen a német kormány feje, bár kétségkívül elvben nem zárható ki egy kormány az SPD, a Balpárt és a Zöldek között. Az SPD-nél épp a napokban közölték, hogy nem zárják ki a koalíciót a Balpárttal szövetségi szinten sem. A német sajtóban csak „vörös-vörös-zöld” koalíciónak nevezett modell tartományi szinten is csak 2014 óta létezik, amikor a három párt Türingiában alakított kormányt. (Még a kilencvenes években Szász-Anhalt tartományban alakult SPD-Zöld kabinet, amit az akkori PDS, a Balpárt elődje kormányon kívülről támogatott.) Jelenleg azért tűnik inkább vágyálomnak ez a hárompárti koalíció, mert a koronavírus-járvány idején, Angela Merkel kiváló válságkezelésének köszönhetően hirtelen megnőtt az uniópártok népszerűsége, ami most is 36-38 százalék körül mozog. Az SPD a felmérések szerint 21-24 százalékkal áll a régi rivális mögött. A jövő szeptemberi választásig persze sok minden történhet ugyan, az uniópártoknak például kancellárjelöltet kell választaniuk, de ez a hátrány aligha faragható le.
A 62 esztendős Olaf Scholz a Twitteren közölte, a két társelnökök, Walter-Bojans, Saskia Esken, valamint az SPD elnöksége egyhangúlag támogatta, hogy ő irányítsa a pártot a jövő évi választási kampányban. Mint írta, örül annak, hogy erős csapatával korrekt és sikeres választási hadjáratban vehet részt. Egy sor szociáldemokrata politikus üdvözölte a döntést. A Spiegelben elégedettségét fejtette ki Boris Pistorius, Alsó-Szászország belügyminisztere. Rolf Mützenich, az SPD frakcióvezetője pedig kifejtette, Scholz már bizonyította, hogy nehéz helyzetben is képes jó munkára. Olaf Scholz 2011-2019 között Hamburg polgármestereként szolgált.
