Lehetne a cím „Elveszett illúziók” is, de ezúttal nem a saját képzeteimet gyászolom (azon már túl vagyunk). Akinek azonban esetleg még voltak idealisztikus elképzelései az Európai Unió mint értékközösség létezésével kapcsolatban, a most zárult csúcs után valószínűleg az is feladta őket.
Alighanem jobb is annak látni az integrációt, ami – pláne, hogy az sem kevés –: valamiféle érdekösszehangoló műhelynek, ahol mindig az erősebb kutyáé az élvezet, de a dolog jellegéből adódóan időnként a gyengébbeknek is leesik egy-egy potya pásztoróra. És nem is csak arra gondolok, hogy idehaza senki nem kéri számon Orbán Viktoron a magyar támogatási keret látványos leapadását, ellenben mindenki azzal van elfoglalva, hogy győzött-e. (Miközben a győzelem, ha van is, csupán annyit jelent, hogy ezentúl kevesebb pénz jut ugyan nekünk, de legalább az eddiginél nem sokkal nagyobb kontroll mellett.)
Hanem főként arra, hogy hogyan is fest mindez a legnagyobb donor, a főkutyák közt is alfahím Németország szempontjából. Nos, valahogy úgy, hogy amit a Magyarországnak jutó uniós dotációból a németek állnak, azt ezentúl szinte teljes egészében haza is viszik innen az Audi, a Mercedes stb. profitja formájában. Ezt a hazahordást pedig az Orbán-kormány adókedvezmények, rabszolgatörvények és egyéb gáláns ajándékok formájában továbbra is lelkesen támogatja („Nekünk Magyarország az első”).
És ennél mélyebb magyarázat nem is szükséges annak fölfejtése érdekében, hogy mi történt Brüsszelben. Nyilván nagyon fontos a jogállam – ami amúgy nemcsak elvont elveket jelent, hanem jobb kórházakat és iskolákat, kevesebb korrupciót, több környezetvédelmet és hosszabb életet is –, de még fontosabb, hogy a fentebb vázolt bevét/kivét arány ne változzon, vagy ha igen, akkor csakis a nettó befizetők javára. Az alku igazi – vagy inkább kizárólagos – nyertesei tehát ők.
A mi győzőnknek (aki történesen Viktor) és drukkereinek pedig tényleg csak annyi öröm jutott, hogy az elszámoltatás megint a bizonytalan jövőbe prolongálódott.