Fürdővízzel a gyereket is... Ez a legenyhébb kritika, ami a gazdaságvédelmi operatív törzset érheti a minap kiszivárgott döntése kapcsán, amely igencsak megnehezítené a rövid távú lakáskiadásból élők/nyerészkedők dolgát. A törzsben ott ülnek a turisztikai ügynökség emberei, de nincsenek ott a lakáskiadókat képviselők. Így minden bizonnyal alapos mérlegelés után, részletes háttértanulmányok számításai alapján született meg a törzs javaslata, hogy éves szinten 120 vendégéjszakára, idén október és december között pedig szigorúan harmincra korlátozzák a rövid távú lakáskiadást. Punktum.
Igaz, a részletek még nem ismertek, de megkockáztathatjuk, hogy egy ilyen verdikt többet árthat, mint használhat. A szállodai lobbi – vélhetően jelentős szerepük volt a döntés megszületésében – biztosan nyer valamennyit, de nem annyit, amennyit a turizmus veszít a lakáskiadás esztelen korlátozásával.
A koronavírus megtépázta, ha nem lenullázta a hotelek és a lakáskiadók bevételeit. Ezek után minimum botorság korlátok közé szorítani, hogy ha az országba vagy egy másik településre mégis betéved egy vendég, az hol szállhat meg. De inkább öngyilkossággal felérő művelet.
Nem egy súlycsoportban játszanak ráadásul a lakáskiadók és a hotel-, valamint panziótulajdonosok, és nem csak azért, mert az egyik csoporthoz (na melyikhez?) ömlenek az állami milliárdok. Tavaly több mint 30 millió vendégéjszakát töltöttek hazai szálláshelyeken a vendégek, felük külföldi volt, felük hazai utazó. A lakáskiadók ebből elvihettek 2-3 millió vendégéjszakát és a bevételek valamivel több mint tizedét. A szervezetük a napokban logikusan érvelve óvott a fűnyíróelv-szerű szigorítástól, mondván, akinek kevés a pénze, az a konyhával felszerelt lakást nem cseréli egy hotelszobára. Inkább egy másik országban néz megfelelő szállás után.
Ha pedig a bulinegyedek lecsendesítése vagy a szabálytalan lakáskiadók megregulázása lebegett a javaslattevők lelki szemei előtt, tessék mondani: a piaci viszonyok összekuszálása helyett miért nem arra tettek javaslatot?