Már csak három évet kell aludnunk, mondta a rangidős udvaronc. A többiek értetlenül néztek rá: három évet még egyikük sem aludt egyhuzamban. Az udvaronc azonban folytatta. Három év múlva lesz főméltóságú vezérünk 60 éves.
Kezdték kapiskálni, hogy mire gondolt az előttük szóló. Arra, hogy már most gondolkodni kell azon, minek örülne a majdani ünnepelt. Akinek, addig ugye, még lesz két másik születésnapja is. De a 60., az mindig más, mint az 58. vagy az 59. Kerek szám a 60-as, 12-vel is osztható. Régebben ennyi idősen mehettek nyugdíjba a férfiak.
Veszünk neki egy válogatott mezt, rajta a nevével és egy 60-as számmal, mondta valaki. Aztán mit kezd majd a mi felséges urunk tízmillió válogatott mezzel?, kérdezte valaki, akinek volt rálátása a dolgokra. És aki nem lelkesedik az uralkodóért?, tette hozzá. Mondjuk, ki nem állhatja?
Addig még van majdnem három év, még csak most múlt 57. Jött rá a viszonválasz. Ennyi idő alatt sok minden változhat. Az is lehet, hogy az egyik kolléga benyújt egy törvényjavaslatot, hogy kötelező lesz imádni az uralkodót.
A vadászós főkeresztényre gondolsz? Kérdezte egy fiatalabbnak látszó, ám valójában erősen középkorú udvaronc. Nem gondolok én senkire, nem szoktam senkire gondolni. Az nagyon veszélyes mostanában. Akár rémhírterjesztésnek is minősülhet vagy dudálásnak. Suttogva mondta az utóbbit, mert egy ideje a dudálás a legsúlyosabb bűncselekménynek számított Magyarországon.
Nem csoda, hogy feszült volt a hangulat, az udvaroncok tudták, hogy nagy a tét. Szerették az uralkodót, a maguk módján: annyira féltek tőle, hogy nem merték nem szeretni. Ekkor valamelyiküknek beugrott az ötlet: legyen Budapesten 60-as trolibusz! Az meg mi? Kérdezték többen, mondhatni egybehangzón. Nem az a lényeg, hogy mi, hanem a szándék. Az uralkodók örülni szoktak az ilyennek. Meg aztán, volt már hasonló. Mondta a már említett rangidős udvaronc. Amikor a budapesti troliknak kiosztották a számozást, a 70-sel kezdték.
Mindnyájan értették a célzást, tetszett is nekik a párhuzam a generalisszimusszal. Csak hát, a főpolgármesterrel is meg kellene ezt beszélni, ő meg nem a mi emberünk, töprengett valamelyikük hangosan. Meglesz az is, mondta elváltoztatott hangon egy nevének elhallgatását kérő illető. Bízzátok rám, vegyétek úgy, hogy el van intézve.
Már csak azt kellett kitalálni, hogyan vegyék rá Budapest vezetését, hogy belemenjen a számozásba. Én ismerem azt a vadászós főkeresztényt, mondta az egyik udvaronc. Szólok neki, hogy egyik éjjel, a tőle megszokott sunyi módon, nyújtson be a parlamentnek egy olyan törvényjavaslatot, hogy az uralkodó 60. születésnapjára új trolibuszvonalat kap a főváros.
Ennek megint nagyon megörültek. Hogy nem kell tovább gondolkodni. Még mielőtt hazamentek volna, szokás szerint felállva gyakorolták az ütemes tapsolást.
Már csak azt kellett kitalálni, hogy mivel üssék agyon a hátralévő három évet. Munkálkodni kellene a nemzet felemelkedésén és gyarapodásán, jutott eszébe valakinek. Az ötlet jó volt, csak egy volt a bibi: hogy eddigi életükben még soha nem munkálkodott egyikük sem. Nem tudták, milyen az, mert az egyetemi oktatásból rögtön a törvényhozásba cseppentek. Törték is a fejüket rendületlenül, de csak nem jöttek rá, hogyan kell. Aztán ez is megoldódott, nem hiába mondja a magyar, hogy úgy még sosem volt, hogy valahogy ne lett volna. Abban maradtak, hogy megkérdeznek valakit. Nem lehet az a munkálkodás olyan nagy ördöngösség, ha az egyszerűbb társadalmi rétegek is meg bírták tanulni!
