Belebújhat-e egy férfi egy nő (vagy egy nő egy férfi) testébe? Válthat-e nemet egy férfi (vagy egy nő)? Tudjuk, kormányunk szerint a „biológiai nem” teljes megváltoztatása nem lehetséges és ezt e héttől törvényben is deklarálták. Ám Semjén Zsolt és követői tévednek: a nemváltás igenis lehetséges, és erre számtalan példát találni, elég csak Csokonai Lilit vagy Sárbogárdi Jolánt megemlíteni. Hogy ők „csak” Esterházy Péter és Parti Nagy Lajos által kitalált nők lennének, akiknek e jeles szerzők belebújtak a bőrükbe? Vagyis esetükben csak irodalmi, fiktív nemváltásról van szó, és nem a „biológiai nem” teljes megváltoztatásáról? Hát, nem is tudom. A cáfolathoz elég lenne Gustave Flaubert mondását idézni: „Bovaryné én vagyok”, de inkább egy olyan magyar férfi művét veszem most elő, akit idős korában is mindenki Sanyikának nevezett (talán soha nem nőtt fel?), és aki egy igazán pajzán, sőt, nimfomán, a férfiakat ama bizonyos testrészüknél megragadó nő testébe bújt bele.
Weöres Sándor Psychéjét, Lónyay Erzsébetet „nem aszalta szikárrá a buzgó önmegtartóztatás”, ő az, aki 17 évesen, Kazinczy szalonjában, lényegében nyilvánosan, udvarlója szeme láttára veszi el a 15 éves "Vesseléni Miklós báró" szüzességét: „Gondolám: No Isti megtanítlak. És kezemmel útnak indúltam Mikán, s tsak a mellettünk ülő láthatá ezt. Az ifiú báró a fülembe szeszegé: - Kis-asszony, ne babirkállyon rajtam, én vívó és lovas vagyok, nékem másra kell az erőm, nem arra, hogy eggy Vampyr ki-szívja. - Ekkor én, főként hogy Istvánt boszontsam, már nem kézzel, hanem ajakommal és nyelvem tsütskivel bolygék Mika képén, nyakán. (…) Istire nyelvet ölték, s eggy rejtett, tsak oldalrúl látható kéz mozdúlattal a ditső Vesseléni tsalád-fát be-irányozván, fel-nyársalám magam. Tsütsölve, alig-alig billegve éldelegtem, örűlvén, hogy a báró nem intézheti rajtam a szokásos mechanicus döffölést, melly a nőnek sans plaisir et sans désir, hanem ottan tsikálom magamat bévűl, a hol akarom, s ugyan tsak vagyon mivel. Éltemben ez eggyszer éldelék illy mértéktelen.”
Őszintén szólva engem is a nyílt erotika vonzott kiskamaszként a Psychéhez, csak olvasás közben eszméltem rá a pastiche, a másik bőrébe bújt stílusimitáció által teremtett világok végtelenségére. De kit is imitál Weöres? Hiszen Psychét, Lónyay Erzsébetet ő maga teremtette, mégis a Psyché által írott versek (és prózai szövegek) sorakoznak az először 1972-ben - rögtön három kiadásban is - megjelent műben. (Ezzel szemben Nárcisz, azaz Ungvárnémeti Tóth László, Psyché igazi szerelme valóságos személy, sőt, verseit sem Weöres írta, hanem saját maga. Ahogy a műben ugyancsak szereplő Kazinczy és "Göthe úr", Széchényi Stefi és a "siket Musicus Betoven" sem a költő képzeletének szülöttei.) Emlékezhetünk, Hesse Üveggyöngyjátékában nem csak a Ludi Magister életét követhetjük végig, de e fiktív hős "saját" verseit is olvashatjuk, sőt, e fiktív hős által írott három fiktív önéletrajzot is. Hesse ugyan, ellentétben Weöressel, nem "vált nemet", de például a három fiktív önéletrajz esetében a szerző kiléte legalábbis kérdéses. Lónyay Erzsébet még inkább életre kel a Psychében; vajon ki az, aki Weöresnek tulajdonítaná az alábbi sorokat: (...) az én Hymen fészkem jelesbb mint leg-több asszonyé, benn Priapust pulsálás fogadja, be-felé rángatón s szorossan gyürücskél, s a férfiú ettűl eszét veszíti, rajtam feküvén üressen mered reám, arcza mint ki-vájt dinnye héj, mellybe szát szemet metszettek. Rángásom még agy-velejit is ki-szívja, s ha csak eggy hétig vélem éldel, már is sáppadtan dőlöng s idvezűlten vigyorog, majd nem a szél kúszálja öszve lábait. Boldogittó s rontó varázslat imez (...)".
E zseniális Weöres-mű, a Psyché, Egy hajdani költőnő írásai tehát arra (is) int, hogy óvatosabbak legyünk akkor, amikor valóság és fikció határán járunk. Miközben olvasom, azt se tudom, fiú vagyok vagy lány.
