Uniós tagságunk egyik legnagyobb vívmánya az utazás szabadsága. Egyetemista fiatalok kedvenc hobbijává vált, hogy havonta többször ellátogassanak valamely európai városba, a fapados légitársaságnak köszönhetően fillérekért. Ma már hihetetlen, hogy a világútlevél 1988-as bevezetéséig turistaként csak háromévente egyszer lehetett nyugatra menni.
A koronavírus azonban mintha visszavitt volna bennünket a múltba. Az uniós országok lezárták a határaikat, aki külföldről érkezett, az máris mehetett a karanténba. Ez a bezárkózás egy ideig teljesen érthető. Így könnyebben lehetett ellenőrizni a vírus terjedését – elvileg legalábbis. Németország és Hollandia között például nyitva maradt a határ, de semmi sem utal arra, hogy emiatt megnőtt volna a fertőzések száma a határ bármely oldalán.
A bezárkózás sosem jelent jót, semmilyen szempontból, láthattunk erre bőségesen példát az elmúlt években. Donald Trump a politikai értelemben vett elszigetelődést választotta, amivel felborított egy régóta működő világrendet; Nagy-Britannia az Uniótól vált külön, aminek egyelőre egyetlen pozitív következményét sem látjuk. A fizikai elkülönülés is számos veszélyt jelent. Ha a határok huzamosabb ideig lennének lezárva, akkor az EU túlélésének esélyei is megcsappannának. Ám hónapokba, sőt akár évekbe telhet, amíg újra szabadon mozoghatunk az Unión belül. Ausztria például május végéig, Csehország pedig június közepéig tolta ki a határok ellenőrzését, és ki tudja, hányszor hosszabbítják meg az intézkedést.
Sokan azonban már az EU-ban nőttek fel, így szerencsére nagy az igény a nyitásra. A balti országok például megnyitották az egymás közötti határokat, Németországban mind nagyobb nyomást gyakorolnak a kancellári hivatalra, tegyen lépéseket a határellenőrzés feloldására, Belgiumban pedig internetes petíció is indult ezért. Az európai határok lezárása azonban kísértést is jelenthet az egyes tagországoknak arra, hogy még kevésbé tartsák magukat az uniós jogrendhez. A lezárt határok miatt Brüsszel hirtelenjében olyan távolinak tűnik...