Szabad-e megdöbbenni, ha a legnagyobb tőkések itt a COVID19 pandémiával elindult gazdasági világválságban a feltétel nélküli alapjövedelemről kezdenek el polemizálni, sőt bevezetését az államok sürgős teendői közé sorolják? Mi történt? Csak nem leszokott a farkas a húsevésről? Többről van-e szó, mint a gazdaság felpörgetéséről és a tőzsde megnyugtatásáról?
Nem hagyhatjuk válasz nélkül ezeket a kérdéseket, mert egyre tisztább a kép, hogy sokkal többről van szó, mint a tőzsde igényéről. Sőt úgy tűnik, hogy civilizációnk 2020-ban végre elérkezett a XXI. századba, amikor végre a munka fogalma újra kezd kitágulni. Felfogásom szerint az állami lét előtti ember minden tevékenysége néhány százezer éven át munka volt, hiszen munkának tekintek minden olyan emberi tevékenységet, ami életünk és életfeltételeink megújítását szolgálja boldog és boldogtalan pillanatainkban, születésünktől halálunkig, a tűz körüli tánctól a mesemondáson keresztül az elejtett vadak feldolgozásáig.
A ma uralkodó kapitalista dogma a munkát elidegenítette a személyes életünktől, leszűkítette a munkaeszköz és áru előállítására, illetve mindarra, amit az állami és önkormányzati alkalmazottak végeznek. Mindezek ellenértékét jövedelemként kapják az emberek. Viszont családon belül, ami nem árutermelés, azt a dogma nem tekinti munkának. Nem munka a gyerek pelenkázása, szoptatása, nevelése, nem munka a társadalmi mozgalmakban, egyházakban, egyéb közösségekben folyó tevékenység se, kivéve, ha intézményesült formában zajlik. Dogma szerint a kultúra befogadása se munka. Sok alkotóművész nyomorog, mert a kor embere nem becsüli munkának a műalkotást. Munkát végzek-e akkor, ha gyönyörködöm Jan van Eyck festményeiben, hallgatom Dohnányi zenéjét, elmegyek egy táncházba, operett előadásra, magyar nóta estre, kabaréra, elmerülök egy művészeti alkotó tábor világában, vagy éppen középkori lovagként felvonulok, vagy hívőként templomi szertartáson veszek részt?
Néha az állam is elismeri a kultúra munka mivoltát, pl. a kafetériában, aminek bizonyos hányadát csak kultúrára költhetem. Lelke mélyén mindenki érzi, ahogy én vallom is, hogy a kultúra befogadása, megélése és továbbadása is munka, alkotó tevékenység, ami éppen annyira lényegi része az emberi életnek, mint a hétköznapi meló, de nem próbálom megmagyarázni, hogy hétköznapokban miért nem tekintjük munkának.
A közfelfogás évtizedeken keresztül csak néhány szakmában (ügyvéd, tanár) ismerte el az otthoni munkát. Az önfenntartó gazdálkodást a szocializmus még csak-csak elismerte, de a mai jogrendünk hírből se ismeri. Ha van két méhcsaládod és öt tyúkod, akkora a bürokráciád, mintha árutermelő tőkés lennél. Az otthoni tevékenységet nem tekinti az állam munkának, pedig tudjuk, hogy a háziasszony/„háziúr” is munkát végez, amikor otthon neveli a gyereket, takarítja a lakását, bevásárol, gondozza a kertet és a jószágokat, ebédet főz, családi életet szervez, és este mesét mond.
Szerencsére a világunk átalakul, és a háztartás vezetése mellé rész- vagy egész munkaidőben az otthon végzett munkahelyi munka is befér, és egy széles társadalmi réteg számára relativizálódik a munka és munkahely fogalma. Különben is, a robotok kiszorítják a kétkezi munkást az árutermelő és eszköz előállító gyárakból, és a kétkezi munka súlypontja áthelyeződik a szolgáltatások területére. Az ember-gép-áru láncolat helyébe az ember-robot-áru kapcsolat lép, és szélesedő körben van igény ember-ember-szolgáltatásra. Úgy képzeltük, hogy a robotizáció óriási munkaerő fölösleget, dologtalanul lézengő emberek tömegét teremti, ezzel szemben újra meg újra munkaerőhiányt tapasztalunk. Az emberi élet és kultúra újratermelése egyre több személyes jelentétet kíván, és ezek az emberek már nem a három évszázados kapitalista dogma szerinti munkát végzik.
Nem puszta politikusi óhaj az erőszakszervezeti helyett a szolgáltató állam építése. Nincs is más választásunk, meg kell valósítani. A mostani világjárvány mutatja, hogy az egészségünkért hány embernek kell dolgoznia, és mekkora kapacitás tartalékra van szükség, hogy ne rendítse meg országunkat és a világgazdaságot a természet könyörtelen támadása. Az oktatásunk is differenciálódik. Hosszabb ideig, több embertől és egyre változatosabb módon tanulunk, hogy a társadalmi munkamegosztásban helyt tudjunk állni. Kinek hogy tetszik a könyörtelen vagy éppen gyönyörű valóságunk, de egész életünkben tanulunk, ami szintén munka, hiszen életünk és életfeltételeink megújítását szolgálja.
És igen, oda térek vissza, hogy munka minden olyan tevékenységünk, ami az életünk feltételeinek és kultúránknak a megújítását szolgálja. Aki pedig ebben tevékenyen részt vállal, annak jár a Feltétel Nélküli Alapjövedelem, hogy emberhez méltó életet élhessen. A XXI. századi digitális világunk és a robotizáció megdönti a három évszázados kapitalista dogmákat, tágabb értelmet ad a munkának, de hogy az új dogmának mi lesz a tartalma, és mennyi szabadságot ad nekünk, az már csak rajtunk múlik.
A szerző ökológus
