A szakmai szolidaritásnak nem kell mindig nyilvánosnak lennie. Nem akarok a politikai térbe belépni – válaszolta Eszenyi Enikő, a Vígszínház igazgatója a Magyar Narancsnak arra a kérdésére, miért nem ment el a december 9-ei tüntetésre a szabad színházakért. Korábban így indokolta távolmaradását: „szakmai úton kell mindent elintézni, itt pedig politikai térbe került a diskurzus”.
Ha mindezt nem egy olyan megbecsült és szakmai teljesítményével kiemelkedőt alkotó ember, az ország egyik vezető színházának az igazgatója mondja, aki a Forbes szerint 2015/2016-ban a legbefolyásosabb magyar nő volt a kultúrában, akkor is érdemes volna rá figyelni. Mert téved.
Válasza persze nem új, mert ez a vezérelvűségre nagyon is fogékony nemzet több évszázados örökségként hordja magában a mindent túlélni parancsának gyakorlatban alkalmazott technikáját. A módszerek egyikeként a szakmába menekülést is. Van, amikor ez célravezető, van, amikor nem. A szakmai tudást – főként a művészvilágban - pedig egyetlen politikai hatalom sem volt képes igazán kikezdeni.
A politika e tehetetlenségét, és látszólag Eszenyi véleményét igazolja, hogy a Vígszínház fontos tájékozódási pont maradt az ő keze alatt is. Hogy - amint mondja - Demszky idején lett igazgató, aztán jött Tarlós, most Karácsony, de ő valamennyi érán keresztülment. „Állok egy folyóban, amivel szeretek sodródni..., de hogy egyik vagy a másik partra kilépjek, olyan nincs. Soha senki a politikai szférából nem szólt ide, hogy nyomást gyakoroljon rám. A tervezett műsorral kapcsolatban a hatalomból senkivel nem kommunikálok..., ha nekem azt kell éreznem, hogy nem vagyok független, nem vezetem tovább ezt a színházat”.
Csakhogy, ha Eszenyi nem vette volna észre, a politika tülekedett a színpadra, nem a színház lépett a napi politika partjára. A politika csinál ("kommunista") mítoszt a szakmaiságból, amikor megalázza, politikai lojalitáshoz köti a szakmai ítéletet. (Pintér Béla erre figyelmeztetett.)
Amúgy a magyar kultúra mindig is politizált. Amint egy színház is politizál már a műsorrendjével is, akként értelmetlenül hülye kérdés volna: vajon Arany János politizált-e vagy verset írt, amikor papírra vetette A walesi bárdokat? Vagy hogy Eszenyi otthonánál maradjunk: lépett-e partra Várkonyi Zoltán?
Van egy politikán túli, általános felelőssége is a kultúrának, amely csak akkor képviselheti a közösséget, ha küzd az ember egyéni autonómiájáért, azért az integritásért, amelynek felszámolásáért a regnáló rendszer nagyon sokat tett az utóbbi tíz évben. Nem vonjuk kétségbe Eszenyi emberi tisztességét, művészi vagy színházigazgatói teljesítményét, csak azt akarjuk mondani: a kultúra akkor is politizál, ha nem akar, s főként akkor kell politizálnia, ha nem látja politikai képviseletét annak az embernek, akinek arcát amúgy mindennap felmutatja a többieknek. Akkor kell igazán politizálnia, ha maga a politika gyáva.
Nincs vészkijárat. Adódik, hogy nem lehet sodródni. Adódik, hogy partra kell lépni.