Hartyáni Emőke nemrég tért haza Chicagóból, ahol a légi kisállatszállítók között egyetlen magyarként vett részt és mondott beszédet. A találkozón mindenki állatbolond volt. „Mi családtagokat szállítunk, szőrös, tollas gyerekeket” – így tartják. Azt mondja, megható, amikor egy út után találkozik az állat és a gazdi. Főleg kutyáknál látni a kitörő boldogságot. „Sírás, tombolás, őrült kavalkád van percekig. Legutóbb egy papagájt láttam rikácsolni és ugrálva bújni a gazdájához, egészen hihetetlen látvány volt” – meséli. Úgy gondolja, az állatszállítás kicsit stresszesebb, mint a légiutas-kísérő munka. Szerinte a stewardess tulajdonképpen egy mosolygó katona, akinek megmondják, mit csináljon. Az állatok reptetéséhez viszont kreatívnak, önállóbbnak kell lenni.
Felszállás a Malévra
Neki a repülés egy csoda. Drámai erővel hatott rá már az első út is. Hosszú évekig dolgozott légiutaskísérőként. „Lenyűgöző milyen gyorsan lehet eljutni távoli helyekre a levegőben. Akkor kezdtem repülni, amikor a régi nagy cégek működtek, nem voltak még fapadosok” – idézi fel a ’90-es éveket. A vendéglátó-ipari főiskoláról utazott egyszer gyakorlatra Finnországba, akkor döntötte el, hogy repülni akar mostantól, minél többet.
Rögtön jelentkezett is a Malévnál stewardessnek. Hosszú felvételi volt. Úgy emlékszik, 200-an jelentkeztek és csak 25 embert vettek fel, köztük őt is, így még főiskolásként részmunkaidőben kezdett dolgozni. Három és fél évig utazott Malév-gépekkel, mígnem a bahreini Gulf Airnél dolgozó egyetlen magyar kollégája felkeltette a figyelmét, és bár tudta, hogy az arab társaság nem érdeklődik a kelet-európai munkavállalók iránt, mégis megpróbált bekerülni. Ő lett a második magyar a cégnél. A nagy gépek miatt itt fel kellett érni 212 centi magasra, mezítláb. „A csomagtartók kinyitása miatt volt ez fontos. Nem a magasság a lényeg, hanem, hogy a kéz meddig ér fel. Itt súly- és korhatár is volt, ami európai cégnél kizárt, ott az ápoltságot nézték” – magyarázza Emőke, aki karcsú volt és fiatal, így ez nem állíthatta meg.
Az akcentusa miatt aggódott, de feleslegesen, a repülésért rajongó, energiával teli, állandóan mosolygó nőt felvették a légitársasághoz. A munkára viszont várnia kellett még egy évet, addig elment Albániába áruszállítást intézni a Lufthansához. „Ott nem beszéltek idegen nyelven, és a németek ezzel nem tudtak mit kezdeni, de én a jelnyelvet és minden egyebet bevetve lelkesen kommunikáltam.”
Akkoriban ott egyáltalán nem volt turizmus, alig ért véget a diktatúra, nagyon szegény, elmaradott ország volt. Albániából igazán nagy volt a kontraszt az Arab-öbölbe költözni. Bahreinben kapott egy csinos lakást, fizették a számláit, kedvezmény járt neki számos étteremben és bárban, vitték munkába és munkából, tisztították az egyenruháit, és bárhová utazott, mindenütt ötcsillagos hotelben szállt meg. Akkoriban még sok pihenőt is kaptak: 24 órát mindig, de volt, hogy 2–5 napot töltöttek egy helyen.
Eleinte nyaktól földig érő, mindent takaró ruhában járt-kelt Bahreinben, de hamar rájött, hogy bár az ország rendkívül konzervatív, a térdszoknya és a rövidujjú blúz megengedett. A szerződésében azért aláíratták vele, hogy betartja az öltözködési szabályokat és nem hord például miniszoknyát. „Érdekes, hogy combot, hátat nem volt szabad mutatni, de például a hasat lehetett.”
Újat akart, újat kapott
Ez a költözés meghatározó volt az életében. Fel akarta forgatni az életét, el akart felejteni minden megszokottat, és itt minden új volt. Az első nap a boltban egyáltalán nem talált semmit, nem tudta, mi micsoda, de nem ijedt meg, hanem jóformán ugrált az örömtől. Az utazásokat nagy tanításoknak tartja, minden, amit látott, átalakította a világlátását. „Voltam Magyarországnál jobb és sokkal rosszabb helyeken, és a kevesebből élők közt is láttam elégedettebbeket, mint a magyarok. Szerintem sokkal nyitottabb lesz, aki világot lát” – mondja.
Sohasem félt nagyobb viharban, sőt akkor sem, amikor Manilában munkába indulva hallotta, hogy a légitársaságuk egyik gépe lezuhant. Megdöbbentette a hír, de ugyanúgy szállt gépre, mint máskor. Meg sem fordult a fejében, hogy vele is történhetne egy ilyen baleset. Mégis ez volt az utolsó útja légiutas-kísérőként.
Már 7 éve élt Bahreinben, amikor a második öbölháború kezdődött. Költözni akart, de nem tudta, merre. Felvetődött Ázsia, de a szülei ettől megrémültek. „Át akarsz menni a háborús övezetből a madárinfluenzás zónába?” – szörnyülködtek. Ezért jelentkezett egy magyarországi banki munkára is. Felvették, így 33 évesen úgy döntött, hazatér. Tíz év távollét után viszont nehéz volt a visszailleszkedés. „Légüres térben voltam, nem randiztak velem a fiúk. Azt mondták, túl nagy kihívás vagy, mert beutaztad a világot.” Már gondolkodott az újabb költözésen, amikor megismerte Tomit. Ő nem volt nagy utazó, de Emőke javaslatára Malajziába mentek először, ahol viszont maláriás lett. Az útból így keveset élvezett, de amint jobban lett, azt kérdezte: mi legyen a következő út? Azóta is együtt utaznak, ma már négyen. A gyerekek két hónaposan már jártak Horvátországban, aztán 3 és 5 évesek voltak, amikor az első nagy útjuk Bahreinbe, anyjuk egykori otthonába vezetett.
Kutya nem, sólyom igen
Itthon végül egy nemzetközi költöztető cégnél talált magára, ahol állatokat is szállítottak, és ezt kimondottan imádta. Egyszer csak úgy érezte, ez az ő útja, és megcsinálta a saját vállalkozását, állatorvos apja segítségével. Még a légiutas-kísérői időkből emlékszik, hogy a Gulf Air-gépeken nem lehetett kutyát, macskát utaztatni, de első osztályú utas felszállhatott vadászsólyommal a karján. „Ez egy kulturális különbség, ami engem nem zavar. Imádom a sólymokat és szeretek olyasmit megélni, ami eltér az én életem normáitól. Volt egy év, amikor öt gazdinak kellett elmagyaráznom, hogy divat ide vagy oda, minimalacot Dubajba nem szállíthatnak” – mutat rá Emőke, hogy a kulturális különbségek ezen a területen is okozhatnak fennakadásokat.
Nehéz megmondani, hogy kik voltak a legkülönlegesebb „ügyfelei”, utaztatott például botsáskákat a budapesti állatkertnek, a törékeny kis rovarok épségben megérkeztek. Szakmailag a legnagyobb kihívása eddig 12 farkas szállítása volt Kanadából Szibériába. Ez lehetett volna akár egyszerű is, ha Japán engedte volna az áthaladást, de ennek hiányában az egész nyugati földtekén keresztül kellett őket vinni, ami nem volt zökkenőmentes. „Éjszaka felhívott valaki és orosz akcentussal közölte, hogy a farkasok le lesznek tartóztatva. Az orosz és az angol papírok ugyanis nem egyeztek, ezt gyorsan el kellett intéznem” – meséli. Félő volt, hogy a farkasok nem érnek célba 24 óra alatt, annál többet viszont nem lehettek bezárva. Végül az állatok sikerrel odaértek a filmforgatásra, haza pedig már probléma nélkül jutottak. De például a zsiráfok szállítása sem hétköznapi feladat. „Most 3 méter a magassági korlát a légi szállításnál, így zsiráfból csak kölyök fér be állva.” Mégis, a kisebb állatokkal is adódhat probléma: nemrég hat, Amerikából Budapestre érkező süni okozott gondokat a reptéren. A nem szokványos állatok éjjeli érkezése miatt az őrök úgy gondolták, körül kell nézni a ketrecben. A sünik nem örültek, papírokba bújva, tüskéik mögé rejtőzve igyekeztek hárítani a kíváncsiskodókat. „Nagyon nehéz volt visszatartani a nevetést, amikor az ellenőr ki-kikapta a kezét a szúrások miatt.”
Emőke azt mondja, az állatok általánosságban jól bírják az utazást. Különösen a kutyák és a macskák, utóbbiak csak addig nyafognak, amíg a közelben érzik a gazdit. „Városi legenda, hogy a csomagtérben mínuszok vannak, ezt a repülő törzse sem bírná és az a több millió állat sem, aki évente utazik.” A kedvenceket a szállításhoz nem szabad nyugtatózni, ébernek kell lenniük, hogy egy esetleges rázkódásnál is ki tudják támasztani magukat. „Szerintem a kutyák, macskák gazdái jobban elfáradnak az aggódástól, mint az állatok az utazástól” – teszi hozzá.
