Harminc év rettentő hosszú idő; nem pusztán egy ember életében, de egy országéban is. Három évtized alatt a nagy rendszerek is megváltoztathatók, és a számok ennyi év elteltével már világosan mutatják, hogy helyes volt-e a felvett irány.
Harminc évvel ezelőtt a magyar oktatásügy a virágkorát élte. Abban a néhány, még tapogatózó, de lehetőségekkel teli esztendőben éppen az iskolákban zajlottak a legreménytelibb változások: új intézmények alakultak – hogy messzebb ne menjünk, Hoffmann Rózsa is akkor indította útnak a gimnáziumát -, korábban csak stikában alkalmazott alternatív módszerek nyertek létjogosultságot, a tanári közösségek saját tanterveket és tankönyveket írtak, és úgy tűnt, karnyújtásnyi távolságban van egy korszerű, a tanszabadságra épülő alaptanterv megszületése.
A többi már történelem - pontosabban a mi közös, elfuserált közelmúltunk. Amelyben a politikai váltógazdaság maga alá temette a kitűzött célokat, s ahol végül a hatalomgyakorlás falra szögezett trófeájává vált az az iskola, amelyben nem a tananyag, hanem a tudás az első. Ma már megint ott tartunk, ahol a nyolcvanas évek közepén, amikor frusztrált pedagógusok a tantervet lobogtatták a többre-jobbra vágyó diákok előtt, és azt rikoltozták, hogy márpedig ez a törvény.
Hogy mire képes az az oktatásügy, amelyet a törvény vezérel, és nem a józan ész? A gyenge középszerre. Ezt bizonyítja a legfrissebb PISA-teszt eredménye, mely szerint a romlás megállt, már nem zuhanunk, mint a központosítás meghirdetése utáni időkben, hanem büszkén feszítünk a lista kellős közepén. Tőlünk elérhetetlen távolságban hasítanak például a lengyelek, akik amúgy nem csináltak semmi különöset: csak éppen szűk harminc évvel ezelőtt ráálltak egy útra, felépítettek egy decentralizált iskolarendszert, ahol mindenki a szükségleteinek megfelelő oktatást kap, a lexikális tudás helyett pedig a mindennapok szükségleteire kezdtek koncentrálni.
A PISA teszt csak látlelet. De a magyar döntéshozók hogy fognak elszámolni az 1990 óta felnőtt nemzedékek életével?