„Másképp beszél és másképp hallgat az, aki ott volt, ezért másképp beszél és másképp hallgat az is, aki nem volt…” – Esterházy Péter gondolatát választotta mottóul a Nácizmus Üldözötteinek Országos Egyesülete (NÜB), a budapesti árvaházi találkozó szervezője. A Bálint Házban tartott vasárnapi rendezvény célja az volt, hogy újra találkozhassanak egymással azok a holokauszttúlélők, akik árva vagy félárva kisgyermekként hitközségek gyermekotthonaiban éltek a Joint (nemzetközi zsidó segélyszervezet) támogatásával.
A NÜB ismertetője szerint 1944 őszétől a Nemzetközi Vöröskereszt védlevelével mintegy 800 gyerek és 400 felnőtt zsúfolódott össze a Pesti Izraelita Hitközség Fiúárvaházában (Vilma királynő útja 25-27. – ma: Városligeti fasor – és Munkácsy Mihály utca 5-7.). A Joint támogatásával fenntartott cionista gyermekotthonok száma gyorsan nőtt, Budapesten harmincnégyet létesítettek, és 1945 decemberében már tíz működött vidéken. 1946 áprilisában a fővárosban 2800, a vidéken 4000 gyermeket gondoztak a különféle otthonokban. A Joint 1947 után már nem működtethetett Magyarországon gyermekotthonokat.
A találkozót megnyitó köszöntőjében Schiffer János, a NÜB elnöke kijelentette, hogy a holokauszt után árvaházba került túlélők nem csak a szüleiket vesztették el, pedig ez is pótolhatatlan veszteség volt számukra. Ők nem csak egy meggyilkolt család árvái lettek, hanem egy felszámolt, elpusztított és meggyalázott civilizáció elárvult gyermekei is. Nem csak a családjukat vesztették el, hanem saját civilizációs örökségüket is.
A gonoszság azonban, ellentétben a földrengéssel és a szökőárral, feltartóztatható, ha vannak becsületes, tisztességes emberek. Márpedig vannak, még ha kevesen is – közölte Schiffer János, aki arra figyelmeztetett, hogy ismét teret nyert az idegenellenesség. Ehhez kapcsolódva Nádudvari Zoltán, az egyik túlélő hangsúlyozta: soha többé nem szabad megengedni, hogy uralkodóvá váljon a gyűlölet és a kirekesztés.
A szervezők adatai szerint a hajdani zsidó árvaházak lakói közül már csak mintegy hetvenen vannak életben. A visszaemlékezők általában nem a családjukkal történt borzalmakat idézték fel: főként pozitív, szinte már nosztalgikus élményeikről meséltek. Dalos György író például arról, hogyan vonultak át a hídon mezítláb a Dagály strandra fürödni. „Nem azt mondom, hogy boldogok voltunk, hanem azt, hogy nem voltunk teljesen árvák” – foglalta össze, milyen emléket őriz magában azokról az időkről. Kovács Mira megfogalmazása szerint a sok megpróbáltatás után végre volt egy biztonságos zug a világban.
Darvas Gábor, az egyik hozzászóló kitért arra, hogy nevelőik is áldozatok voltak: a haláltáborokból vagy munkaszolgálatosként a Don-kanyarból tértek vissza. A traumák miatt a gyerekeket nem lehetett könnyen kezelni. Olykor a nevelők elveszítették a türelmüket, elcsattant néhány pofon. Ezzel együtt – mondta – kitörölhetetlenül benne élnek azok az évek: „mindannyiunkból embert faragtak”. Panni néni simogató kezét, amelyen ott volt az auschwitzi tetoválás, nem lehet elfelejteni. Lisznyai Márta később hozzátette: Berta néniről, a tejes kávéjáról se feledkezzenek meg.
„Aki rám néz, az tudja, hogy holokauszttúlélő vagyok” – kezdte Ungárné Komoly Judit, aki azonban nem saját magáról, hanem nagybátyjáról, Komoly Ottóról szeretett volna beszélni. Komoly Ottónak jelentős szerepe volt az árván maradt zsidó gyerekek életének megmentésében. Ennek ellenére Magyarországon csak egyetlen tábla őrzi az emlékét, míg Izraelben három utcát is elneveztek róla. „Emlékezzenek rá!” – kérte hozzátartozója.
A túlélőknél lévő fotókból, dokumentumokból, a leírt vagy elbeszélt visszaemlékezésekből kötet készül. A rendezvény résztvevői emléklapot kaptak: „Köszönet és hála mindazoknak, akik kézen fogtak, segítséget adtak, otthont teremtettek, lelket öntöttek belénk, s biztattak, hogy a szomorú történtek után bízzunk a szebb jövőben”.
