A sámán felköpött az égre, egy égő pálcával a levegőbe csapott, majd összeesett, és azt hörögte, látja a jövőt.
– Mennyivel szaladtál előre, állatom? – szólt a király, aki épp egy tolvaj kezét vágta le egy hatalmas csatabárddal. – Várj, ez itt hozzányúlt a közös vagyonhoz, meg kell kapnia érte a méltó büntetését. Hol jársz, barom, hallgatom!
– Ezer év, király úr, ha neked is megfelel – mondta a révületben fetrengő sámán, és azt is elmotyogta, hall mindent, mert a hallását az ősi istenek a saját külön kérésére feljavítják.
– Halkabban azokkal a pogány istenekkel, fiam – mondta a király, és letörölte a melléről a tolvaj ráfröccsenő vörös vérét. – Itt a falnak is füle van. – Aztán közelről ráüvöltött a sámánra. – Mondjad már, mert kikaparom a szemed. Mit látsz?
– Látok egy sunyi képű, simabeszédű pofát, hideg van, mint a rosseb, egy hosszú bot van a kezében, amivel pokoli tüzet lehelt ki, és a tüzes golyó, ami kijött a végén, eltalált egy… nem látom jól.
– Mit, vadbarom? Mit lőtt le? Egyél még egy kis piros gombát, hátha jobban látod a jövőt!
– Egy rénszarvast látok, uram – sziszegte a bódult sámán. – Egy zakatoló nagy dögmadár fogja a karmaiban, viszi fel a levegőbe, a dög ki van nyúvadva.
– És mit csinál közben a sunyi képű? Mi a neve? – kérdezte a király, aki elé újabb tolvajt hoztak, hogy levágja a kezét.
– Áll és szónokol, közben azt a tüzes leheletet okádó botot csókolgatja. Zsóti a neve, ezt onnan tudom, hogy rá van írva a hátára. Ott van az is, hogy ő a fővadász. De várj egy kicsit, uram, légy türelmesebb, nagyon érdekelni fog, ami most történik – fogta halkabbra a sámán, és hogy valóban jobban lásson, újra beleharapott a markában tartott pöttyeskébe. Így nevezte a gombát, amitől kitisztul a látása, nem számít a holdtölte, csak az, hogy a saccolás – a jóslás – jobban stimmeljen.
– Na, mit mond? – ordított rá a szabad idejében tolvajok kezét levagdaló király úr.
– …ha mindenki a saját helyén kis Szent Istvánként országépítővé válik, akkor tudjuk folytatni Szent István király országépítő művét…
Itt aztán megállt a csatabárd a levegőben, a sámán is elhallgatott, mert tudta, hogy a király éktelen haragra fog gerjedni, nem is nézdegélt tovább előre, csak lesett lefelé, és kínjában tovább rágicsálta a pöttyeskét. A király nyakig véresen emelkedett fölé, nagy levegőt vett, és azt ordította, ki merészeli őt kicsinek nevezni, honnan veszi a bátorságot egy ilyen térből és időből kiszakadt, lerúdalni való halandó, hogy őt a pórnép jurtaépítő rabszolgájának tekintse. – Jól néznénk már ki – ajvékolta úgy, ahogy majd csak ezer év múlva fognak nyarvogni a királyi hírharsonákban –, ha nekem kéne személyesen felrántani a sok kis kulipintyót. A frász törné ki a derekát ennek a…hogy is mondtad, állatom… Zsótinak, vagy minek.
– Uram, bocsánatot kérek a kis Szent Istvánért – fogta a sámán könyörgőre –, én csak továbbadtam, nem én mondtam, hanem a simabeszédű.
– Jól van, most az egyszer megbocsátom, értem én. De magyarázd meg, mit jelent az, hogy sok kis Szent István lesz belőlem. Ez mi a búbánatot jelent ősi szokásaink szerint? Meg kell fejtenem.
– Megmondom, hatalmas királyom – emelkedett fel a földről a fetrengve jövőt leső sámán. – De csak ha megígéred, hogy nem téped ki nyomban a nyelvemet.
– Ne kavarj, te dög, mondjad, mi az, hogy sok kis királyként emlegetett ez a póré.
- Hát azt, uram, hogy fel fognak darabolni. Pontosabban: négyelni… Istenem, hová tettem a gombát?!... Lehet aztán, uram, hogy nem jön be. Vagy nem pontosan úgy…
