A cinikus szakmabeliek sajátosan reagáltak az idei velencei filmes versenyprogramra. Örvendeztek ugyanis, hogy dupla annyi női rendező került be, mint tavaly. Summa summarum, idén, kettő a huszonegyből. Az olaszországi rendezvény nem igazán akarja megadni magát a gender-kvótáknak, ebben a két másik nagy európai mustra jóval előrébb jár. Berlinben idén februárban hét női rendező mutatkozhatott be a versenyben, Cannes-ban májusban négy, pedig utóbbi rendezvény művészeti igazgatója kifejezetten a kvóták ellen szokott beszélni. A velencei igazgató, Alberto Barbera tulajdonképpen ugyanazt mondja, mint Frémaux: nincs annyi jó film, amit nők készítettek, ezért erőszakolni az ötven-ötven százalékot pont fordított eredményt okozna: erősebb művek nem jutnának lehetőséghez, mert a rendező neme ne adj Isten, férfi. Számos – főleg amerikai fesztiválok – szervezői vitatkoznak ezzel az állítással, többen állítják, hogy amit az európai dinoszauruszok mondanak totál hülyeség, az arányok kiegyensúlyozottak. Tegyük hozzá, ezek legtöbbször független és fiatal alkotók műveit szemléző mustrák szervezői szoktak lenni, ami két dolgot jelenthet. Az egyik, hogy idővel az arányok tényleg kiegyenlítettek lesznek, a másik, hogy minden bizonnyal erre még várni kell, mert az iparban a nagy falatok még mindig a férfiaknak jutnak. Ha úgy tetszik, a rendszer nem változik gyorsan, csak idővel. Tulajdonképpen ezzel védekezik Barbera is, amikor azt mondja, hogy a Horizons nevű mellék szekció rövidfilmes mezőnyében megvalósult az 50-50 százalékos gender kívánalom. A másik érve az olasz igazgatónak a támadások ellen az, hogy a sok versenyben lévő, férfiak által rendezett filmek női sorsokat mutatnak be kellő érzékenységgel. Hogy ez az év blöffje, vagy tényleg így van, egy bő hét múlva tudatjuk meg. Mindenesetre Barbera csak egy filmet emelt ki, a chilei zseni, Pablo Larrain Eva című alkotását.
Talán ezzel még le is lehetett volna rendezni az ügyet és elkerülni azt, hogy számos szakmabeli bojkottal fenyegesse a fesztivált, ha nem válogatta volna be Roman Polanski új művét, az An Officer and a Spy című drámát, mely a Dreyfus-ügyet dolgozza fel. Izgalmas téma, a tömeghisztériát és antiszemita pogromhangulatot kiváltó koncepciós per a tizenkilencedik század legnagyobb politikai válságát okozta Franciaországban, egy évtizedre két táborra osztva társadalmát. Barbera nevetségesnek tartja a támadásokat, melyek a filmre nem is kíváncsiak, lévén Polanskit a filmtörténet egyik legnagyobb művészének tartja, aki átlagon feletti formában van. Olyannyira, hogy Barbera szerint az életmű talán legerősebb alkotásával van dolgunk. Ezt az indokot nyilván nem fogadták el azok, akik szimplán úgy értelmezték a versenyprogramot, hogy két nő mellett csak bekerült egy pedofil is, akit nem mellékesen az Amerikai Filmakadémia kizárt a soraiból. Annyi biztos, hogy Polanski alkotása – még akkor is, ha valóban zseniális lesz – nem feltétlenül a műalkotásról, hanem az alkotóról fog szólni. Boszorkányüldözés kontra antiszemitizmus? Egy szó, mint száz: puskaporos sajtótájékoztatóra lehet számítani.
Mondjuk, hogy nyugtalanság legyen a fesztiválon, Barbera újabb lépéseket tett annak irányában, hogy még véletlenül se legyen béke. Verseny kívül ugyan, de a hivatalos szelekcióban mutatja be Nate Parker American Skin című művét. Parker 2016-ban az Egy nemzet születése című drámájával megnyerte a Sundance fesztivált, a Tweneth Century Foy rekord összeget, 17,5 millió dollárt adott a forgalmazási jogaiért, amikor nem sokkal később Parkert is az abúzus vádjával illették. A filmnek tervezett Oscar-kampány elmaradt, a Fox benyelte a gigantikus veszteséget és eltüntette a művet. Parker az új filmjét Spike Lee patronálásával készítette el és ebben Parker, mint főszereplő egy háborús veteránt alakít, akinek a fiát egy rendőr lelövi. Mivel az elkövetőt tárgyalás nélkül felmentik, az apa maga veszi kézbe a dolgokat. Mit mondjak, ez sem tűnik egy pacifista alkotásnak.
