A 2019-es európai parlamenti választás egyik szenzációja, hogy a világ alighanem leghosszabb nevű pártja, a németországi Párt a Munkáért, a Törvényességért, az Állatok Védelméért, az Elitek Előmozdítására és Demokratikus Kezdeményezés nevű párt – röviden: a PARTEI – két mandátumot nyert az Európai Parlamentben. Vagyis a pártnak sikerült 2014-es eredményét megkettőznie.
Martin Sonneborn, a PARTEI vezetője, a Titanic című szatirikus lap volt szerkesztője az előző ciklusban is ott ült az Európai Parlamentben. Sonneborn és pártja olyan követelésekkel kampányolt, mint a berlini fal újjáépítése, a szövetségi rendszer eltörlése, sőt háború a kicsiny Liechtenstein ellen. Mint a kiragadott példák alapján érzékelhető, egy percig sem szabad komolyan venni a PARTEI programját, még akkor sem, ha egyébként akadnak szabványos szociális követelések is a párt programjában (mint a Gerhard Schröder által bevezetett Harz-IV munkaerőpiaci reform eltörlése). Megjegyzendő, hogy a Liechtenstein elleni háború követelése nem egyedülálló a viccpártok történetében: korábban az 1963-ban alapított kanadai Rinocérosz Párt kívánt hadat üzenni Belgiumnak, mert a belga képregényhős, Tintin lelőtt egy orrszarvút az egyik rajzos füzetben.
A viccpártok néhány előzményt leszámítva az 1960-as években léptek színre. Ám a fölforgatott világ és politika kapcsolata mélyen gyökerezik az európai eszmetörténetben. A viccpártok a „fölfordult világ” ideájában gyökereznek. Egyrészt ott volt az ősi római ünnep, a Saturnus (görög mitológiában Kronosz) istenre emlékező Saturnalia, amely a régi aranykort idézte meg: amikor egyenlőség uralkodott a világban, és az önzés, kapzsiság, kegyetlenség ismeretlen volt az emberek körében. Ezen a napon az urak, a patríciusok szolgálták ki a szolgákat, később a rabszolgákat, és a szolgák viselkedtek urakként.
De ilyen volt a középkori karnevál is, amely a Saturnáliához hasonlóan szintén a feje tetejére állította a világot. A karneválon minden olyan tevékenység szabad volt, ami máskor nem. Az uralkodókat, papokat, nemeseket, lovagokat lefokozták, és az alsó néprétegek kerültek olyan helyzetbe, amely elképzelhetetlen volt a hétköznapokban. A laikusok prédikáltak, a papokat gyakran szamárra ültették. A nők sokszor férfiak módjára kardot kötöttek, a férfiak házimunkát végeztek. A bolondból pápát csináltak (bolondpápa-választás, ahogyan Victo Hugo megörökítette A párizsi Notre-Dame című regényében), a főpapokat gúnyolták. Egyszóval a világ rendje fölborult. A karneváli világ jelképezte a fölfordult világot, a rendetlenséget. A történeti antropológia kimutatta a karnevál szelep-funkcióját. Azzal, hogy a hatalmasok egyetlen ünnep idejére szabadon engedték a nép féktelen örömét, és megengedték a nyers elitkritikát, levezették a társadalomban fölgyülemlett feszültségeket.
A köznép kigúnyolta a cifrálkodást és a magas adókat. Egyszerű kézművesek fölvették a fegyveres testületek öltözékét, és azt írták rá: „eladó”. A hatalom nem ok nélkül tartott karnevál idején a népi érzelmek kitörésétől. Hiszen kiszámíthatatlan volt, vajon a hatóságok képesek-e mederben tartani a féktelen életörömöt és jókedvet. A világrend fölfordítása mindig lehetőséget nyújtott a nem oly ártalmatlan cselekvésekre is, különösen válságok idején. Néhány felkelés karnevál alkalmával tört ki, mint az 1513-as berni lázadás.
Az 1960-as évektől köszöntött be a viccpártok divatja a nagyvilágban. A Rinocérosz Pártot hamarosan követték a legelképesztőbb nevű pártok: a Németország Anarchista Pogo Pártja, az iráni Szamarak Pártja, az Új-Zélandi Birodalmi Párt, az angol Tomboló Szörnyek Pártja és hasonlók. Magyarországon a Kétfarkú Kutya Pártot tekintik az első viccpártnak, bár sok szakértő szerint az elsőségért folyó nemes versenyben az 1992-ben alakult Földlakók Élet-, Igazság-, Béke-, Szabadságpártja vezet. A Kétfarkú Kutya Pártnak egyébként ellenfele a Kilencfarkú Macska Párt. A viccpártok között vannak olyan pártok, amelyek a hagyományos ideológiai pártokat gúnyolják (pl. a PARTEI neve egyértelműen utal a német történelem tragikus emlékű hosszú nevű pártjaira, leginkább a Nemzetiszocialista Német Munkáspártra), vagy kifejezetten baloldali színezetűek, mint a Német Anarchista Pogo Párt, esetleg ideológiátlanok, mint a Tomboló Szörnyek Pártja.
A viccpártokról érdemes még tudni, hogy alapítóik és „politikusaik” jellegzetesen a művésztársadalomból rekrutálódnak. Jacques Ferron, a Rinocérosz Párt alapítója és Jón Gnarr, az izlandi Legjobb Párt alapítója színész és komikus volt, Wolfgang Wendtland, a Német Anarchista Pogo Párt vezetője zenész, színész és filmproducer, a PARTEI-t pedig egy szatirikus folyóirat szerkesztősége alapította. A művész életforma részben magyarázza ezen pártok városias és középosztálybeli jellegét. Legalábbis Európában jellemző, hogy a viccpártok mindig a városokban rendelkeznek erős pozíciókkal.
Mindeddig a viccpártok egyetlen országban sem jutottak be a parlamentbe, ami talán nem is csoda. A zöldekhez hasonlóan a viccpártok elsősorban az önkormányzati választást és az Európai Unióban az európai parlamenti választást használták dobbantóként a nagypolitikába. Önkormányzati választáson már több alkalommal született jó eredmény, de 2014-ben Martin Sonneborn, a PARTEI vezetője - ahogy már említettük - beülhetett az Európai Parlamentbe. A párt mára 0,6 százalékról 2,4 százalékra tornászta föl az eredményét.
Az, hogy a viccpárt növelte a leadott voksok és a mandátumai számát, arra utal, hogy a német állampolgárok jelentős része vonzódik a protest pártok mint alternatívák felé. Márpedig a viccpártok mindig protest pártok. Bizonyos mértékig a mostani uniós választáson igen jól teljesítő zöld pártok is a protest hangulat kedvezményezettjei. Ez legalább annyira fontos a zöldek sikerének megértésében, mint a klímaváltozás valóban sürgető kérdése.
Nem véletlen, hogy éppen Németországban sikerült egy viccpártnak áttörnie az üvegplafont. Észak-Németország híres a kocsmakultúráról, továbbá a bohém művészvilágról. Hamburg, Lübeck és Bréma, vagyis a Hanza-városok övezete mindig a világra nyitottabb volt földrajzi fekvésénél fogva, mint Németország többi területe. A XIX. században az egykori Hanza-városok polgársága többnyire szemben állt a rendőrállami hagyományokban gazdag, bajonettet nyelt sztereotip poroszsággal, amely túlzottan keleties jellegű volt a hamburgiak, lübeckiek számára. Még a náci időkben is maradt nyomokban némi ellenzéki, liberális, szociáldemokrata, szocialista hagyomány ebben a balti-tengeri régióban. Hamburgban érte el legjobb választási eredményét az NSZK első viccpártja, a Német Anarchista Pogo Párt, amely 1997-ben 5,3 százalékot szerzett a város St. Pauli negyedében, ahol a negyedik legnagyobb párttá vált.
Lübeckben a PARTEI 2013-ban egy mandátumot nyert a városi tanácsban. Láthatóan a németek ki vannak éhezve az alternatív megoldásokra, és elegük van a pártrendszer hagyományos szereplőiből. A CDU visszaesése és az SPD harmadik helyre csúszása az európai parlamenti választásokon ezt igazolja.
Mi lehet a szerepe egy viccpártnak az uniós parlamentben? Nyilván a protest jelleg kevés a figyelem felkeltéséhez. Ám látva az uniós folyamatokat, megjósolható, hogy a szatirikus hang erősödik majd mind uniós, mind egyes tagállami szinteken. Kell-e nagyobb vicc annál, mint hogy az Európai Unió angol ellenségei Brexit néven pártot alapítottak az uniós választás alkalmából, és ezt az uniós elit eltűrte, sőt a párt nyert is, maga mögé utasítva a nagy pártokat!