Volt egy hely, odajártunk meghalni. Ott nagyon jól lehetett meghalni. Ott lehetett a legjobban meghalni. Nem mintha olyan nagy viszonyítási alapunk lett volna, szinte mindig itt haltunk meg, máshol nem, sosem.
Először beértük avval, hogy a megvilágítás itt kiváltképp alkalmas a meghaláshoz. Borús időben nem is volt érdemes kijönni meghalni, semmi hangulata nem volt az egésznek. Verőfényben viszont már a belépés is szemkápráztatóan izgalmas volt, hosszú ideig táncoltak szemünk előtt a tűzkarikák, míg hozzá nem szoktunk az odabenti fényviszonyokhoz. Pontosabban árnyviszonyokhoz. Mert az a pajtarész csupa árnyékfoltos, homályos és poros volt, viszont a rozzant tetőn keresztül elképesztően erős fénykévék zuhogtak be a komor térbe. Ami még nagyon imponált, téblábolásunkkal mindig felvertünk valamennyi port, és a szemcsék, szöszök, fényszilánkok, miegymások végtelenített, részeg táncot jártak a beeső fényoszlopokban.
A meghaláshoz érteni kellett, ezért bizonyos kornál kisebb kölköket sosem hoztunk ide, jobbára csak ketten jöttünk, a húgom meg én. Ha hozzánk csapódott valamelyik kis koszos vagy akár egyszerre több is, addig masíroztunk velük a felmagzott, nagy füvek között, mígnem elfáradtak, elpityeredtek, leszakadtak rólunk. Mi voltunk az igazi meghalók. Eleinte beértük annyival, hogy csak heverünk lehunyt szemmel, és aki előbb kinyitja, az vesztett. Meg lehetett kísérelni persze, hogy leskelődünk, de többnyire lebukott az ember. Általában rögtön megéreztem, ha a húgom kinyitotta a szemét, és én is gyorsan kinyitottam, hogy rajtakapjam, mielőtt még újra becsukja. Néha persze gyorsabb volt nálam, mire kinyitottam a szemem, már lehunyta, de rögtön ki is nyitotta, hogy lebuktasson engem. Ilyenkor aztán mocskos szavakkal vádoltam, hogy csalt, de hiába volt kisebb, jól felvágták a nyelvét, prüszkölt rám és ő is megvádolt engem, aztán halálunkat meghazudtoló fürgeséggel felpattantunk, egymásnak ugrottunk, és lihegve pofoztuk egymást a fénykévékben felhőző por közepette. Volt, hogy meg is sértődtünk egymásra, nem álltunk szóba a másikkal, de ez sosem tartott túl sokáig, tekintve, hogy mindketten módfelett szerettünk meghalni.
Húgom leleménye folytán a díszlet idővel gazdagodott, és el kellett ismernem, hogy a nagy szekrényből lopott molyrágta, régi fekete selyemszoknyák remekül bélelték ki az öreg katonaládákat, a fejünk alá göngyölt szakadt pokrócokon jóval kényelmesebb fekvés esett, és a nagyanyámtól eltulajdonított feszület is pompásan festett a mestergerendán. Titokban egy régi újságot nézegettünk, melyben Ady Endre látható a ravatalon. Nem tudtuk, ki az, de az arckifejezését próbáltuk tökéletesen leutánozni. Egy másik lapszámban egy lenyakazott bennszülött fennakadt tekintetű fejét tanulmányoztuk, hóhéra mellette állt vigyorogva egy hatalmas pengével.
Időnként gyászbeszédet is mondtunk egymásról, sírva borultunk a másik tetemére, táremtő Istánem, mivé lászek őnélküle, jaj árva fájemnek, utánapusztulok magam is, mígnem a halott felröhögött és feltámadt, mert csiklandozta a sirató fetrengése. Eljátszottuk, hogy öröklünk valamit egymástól, vacak szemüveget, félkarú zakót, öreg rokkát. Ezeket vagy felmagasztaltuk, na nézd csak, milyen jó kis cuccok, ezt még az unokám is hordani fogja, jó lesz valamire, de szerencse, hogy papa feldobta a bakancsot. Máskor meg épp ócsároltuk, hogy ezt a vackot, fujj, egy élet alatt nem tudott mást összeszedni, mint ilyen ócskaságot, megy az egész a tűzre, még bolhák is lehetnek benne, tetvek meg szuvak, fujj.
Aztán eljött a nap, mikor többé nem haltunk már meg, nem volt érdemes.
A pajtába belépve rögtön láttuk, hogy valami megváltozott. Egy zsákot akasztott valaki a ravatalozónk kellős közepébe, nagy, döglött, mozdulatlan zsákot. Rettenetes dögszag uralkodott. A zsáknak teljesen formátlanra lilult emberfeje volt, alatta bűzös tócsa, és ha meglöktük, himbálózott. Kilopóztunk a gyerekkorunkból, és nagy kerülővel tértünk haza. Nem szóltunk senkinek. Nagybátyám temetésén sápadtan néztünk egymásra, de meg se mukkantunk. Csak nagyanyám jajveszékelt, hogy a fia kivitte oda a feszületet, de miért vitte a feszületet, ha ilyen istentelenül halt meg, miért akarta, hogy mégis ott legyen vele az Isten, és végignézze, amit magával csinál?
