- Mikor volt igazán boldog? – kérdezem Évától, a pécsi női hajléktalanszállás egyik lakójától.
A 67 esztendős, átlagos termetű, fáradt tekintetű asszony az asztalnál ülve cigarettákat tölt magának egy kis fémszerkezettel, s mintha belefeledkezne a munkába, másodpercekig nem válaszol. Aztán rám néz, és ennyit présel ki a száján:
- Hát… ilyenre nem emlékszem.
Évának két férje volt, az elsőtől négy, másodiktól egy gyermeke született. Mindkét családjával önkormányzati lakás bérelt. Utoljára egy buszsofőrrel élt, nála lakott, ám a férfi nőzött, emiatt az asszony otthagyta, és elment a legkisebb fiához. De nem jött ki a menyével, s az lett a vége, hogy utcára tették. Éva 41 évig a kereskedelemben és a vendéglátásban dolgozott, gyakran négy órára és alacsony fizetésre jelentették be, így nyugdíja 58 ezer forint. A felét vonják, mert egyik fiának ő vett fel hitelt. 29 ezerből nem tudott albérletet fizetni, ezért másfél éve bekérezkedett a Támasz alapítvány női hajléktalan szállására. Bár a hitel hamarosan lejár, albérletre a teljes nyugdíjból se telne. Azt állítja, jól érzi magát a szálláson, a Támasznak takarít, így mentesül az ötezer forintos lakbértől. A gyermekei nem keresik őt, és 13 unokáját sem látta évek óta. Amikor arról faggatom, hogy mit hibázott el, gyorsan válaszol:
- Hogy megszültem őket.
- A gyerekeit okolja a bajaiért?
- Csakis magamat.
A női hajléktalanszállás lakói nem szívesen beszélnek sorsukról. Ha faggatjuk őket, válaszaik rövidek. Minden szavuk azt sugallja: történt, ami történt, minek hánytorgatni. A Támasz női szállásának négy szobájában tizenöten laknak, az elaggott, toldozott-foltozott épületben van egy éjjeli menedék is, ahol csak délután öt és reggel nyolc óra között húzódhatnak meg az otthontalan asszonyok. A menedék egyetlen terem, tíz, emeletes ággyal – a fullasztóan zsúfolt helyiségben általában minden ágyon éjszakázik valaki.
Szabó Kata, a Támasz női szállását irányító részlegvezetője azt mondja, a hajléktalan asszonyokat megtörte a sok sikertelenség, s immár szinte teljesen motiválhatatlanok. Legtöbbjük csak egy-két napra lát előre, hosszabb távra nem terveznek, tanult tehetetlenséggel, vágyakozás nélkül telnek napjaik. Sokan már azon elbuknak, hogy fizikailag vagy lelkileg nem képesek munkát vállalni, hiába ösztönzik őket erre a Támasz szakemberei, inkább beérik az állástalanoknak járó 23 ezer forinttal. Mások vállalhatnának munkát, mégse teszik, a közfoglalkoztatást is elutasítják, az adósságuk miatt ugyanis elvonnák a fizetésük felét, 30-35 ezer maradna, ezért pedig – úgy érzik – nem éri meg gürcölni. A szállás néhány lakója viszont vállal közmunkát, ám az 54 ezer forintos fizetésből nincs esély takarékoskodni, albérletet fizetni, ezért nem is álmodoznak saját otthonról.
Akad olyan is, akinek a nyugdíja, elég lenne egy szerény albérletre. Ő 70 éves, évtizedekig gyárakban dolgozott betanított munkásként, volt két rossz házassága, a harmadik férje meghalt. Az utolsó házasságában felvett hitelek miatt a házuk elúszott, akkor költözött ide. A gyermekeinél nem tud lakni, nem fér el náluk. Néha a rokonai meghívják, egy hétig „üdül”, ám tartósan nem akar hozzájuk költözni, nem szeretne a terhükre lenni. Három éve rákja volt, megműtötték, kemózták, most tünetmentes. Jól érzi itt magát, neki a szállás mindig biztonságot adott.
Amiképp annak az asszonynak is, aki nyolcvankét évesen költözött el a gyerekeitől. Ő szeretett a városban jönni-menni, és – bár nem volt alkoholista - beülni egy kocsmába, meginni egy fröccsöt. Ezen dúltak a családi viták. Elege lett a gyermekei nehezteléséből, vásárolt egy olcsó garázst, és odaköltözött. Ám a fűthetetlen kuckóból telente bevonult a hajléktalan szállásra. Onnan is kijárt a városba, és élvezte az életét. Most már 89 esztendős, és leépült, ezért idén ápolóotthonba került.
Akadnak azonban olyan asszonyok is, akik kitörnének innen. Egyikük negyven múlt, és időseket gondoz. Három hétig 24 órás szolgálatban van az ország másik részén, utána három hétig itt pihen. Ő úgy került ide, hogy albérletét eladták, s akkor rájött, hogy neki ehhez az ingázó munkához megfelelő bázis a hajléktalanszállás. A lánya ápolói tanfolyamra jár, és kollégiumban lakik. Ha ő végez, és munkába áll, akkor az asszony vele együtt akar lakást bérelni, kettejük fizetése már elég lesz erre, és tán arra is, hogy anya és lánya elkezdjen egy új, közös életet.
A szállás lakóinak túlnyomó többsége azonban belenyugodott a sorsába. Elfogadják a viszonylag szigorú házirendet, a szűkösséget, az intim szféra hiányát. A jogszabály személyenként négy négyzetméter területet ír elő a hajléktalanoknak a szálláson, ez itt épphogy, de megvan. Ősszel viszont átköltözhetnek az asszonyok egy tágasabb épületbe. A Támasz – százmillió forint pályázati támogatásból - felújította azt a lakatlan gyárvárosi épületet, amiben egykor a Fekete Gyémántok Mozi működött, ott lesz az új szállás. Legalább a mostani hely duplája jut a hajléktalanoknak, nagyobb társalgó és konyha, több zuhany és vécé.
